Elszoktam a fejemben lévő zajtól,
hiába van csend,
bennem ezer hang szól.
Mind másról beszél,
mást érez,
csak ritkán kérdez,
de olyankor ömlik belőle az aggodalom,
mint a zabkekszre gyűlő hangyák a padon,
elviszik az összes morzsát,
ahogy a fárasztó hétköznapok elhordják
belőlem a verseket.
Néha azt hiszem,
többé már nem írok,
végül hajnalban mégis
felébreszt egy szinesztézia.
Csupán annyit mond,
hogy ’Szia!’
és tovább robog,
mintha az lenne
a legtermészetesebb dolog,
hogy pirkadatkor magamban
beszélek,
pedig rosszabb napjaimon
a ki nem mondott metaforákért élek.
Mint kávét,
úgy ízlelgetek egy-egy mondatot.
Semmi gond,
újra csend van,
bármit mondhatok.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.31. @ 21:41 :: Tóth Zita Emese