Ibolya bácsi elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy alapjaiban rengesse meg a világot. A világ alapjaiban történő megrengetéséhez az adta a végső lökést, hogy Ibolya bácsi még sohasem volt üdülni és úgy vélte, hogy ez az állapot tovább nem tartható. Országjárásra készült, gondolatai szebbnél szebb vidékeken jártak, lelki szemeivel látta, hogy amerre megfordul az országban, ott összesúgnak a háta mögött az emberek: „Nézd már, ott megy az Ibolya bácsi…!” — áhítozzák majd. Túrájának puszta ténye hírként száguldja be az országot, túljut a határokon, túl földrészek határain, a hír egységessé teszi a világ népeit, mindenki eufórikus állapotban lelkendezik arról, hogy ő, Ibolya bácsi országjáró körút keretében üdülni indult…
Ibolya bácsi ország körüli útjának azonban számolhatatlan akadálya volt, melyeket azonban egytől egyig leküzdhetőnek látott. Mindenekelőtt a legfontosabb az volt, hogy pénzt kellett szerezni az egyszemélyes expedíció finanszírozásához. Ez komoly fejtörést okozott Ibolya bácsinak, a kisöreg életvitele ugyanis messze a létminimum alatti előnyugdíj összegéből volt biztosítva, amiből megélni is csak hajmeresztő furfangok alkalmazásával lehetett, de félretenni aztán sehogyan sem.
Ibolya bácsi legényember volt, ötvennyolc éves, és mint utaltunk rá, előnyugdíjas. Nyugdíjba vonulását néhány évvel ezelőtt nem teljesen így képzelte el. Arra készült, hogy ha majd betölti a korhatárt, az utolsó munkanapon kis fogadást rendez munkahelyén kollégái részére, akikkel együtt az elmúlt negyven-egynehány évet töltötte, a kollégák majd vesznek neki egy szép kristályszerű hamuzót (sohasem dohányzott), vagy egy porcelánszerű lovacskát, rajta egy szárnyas angyalkával (sohasem hitt az angyalkákban)… De nem ez történt. Egyszer egy szép napon fiatal főnöke hívatta, közölte vele, hogy öreg, maradi és főagyú, ezért tovább nincs helye a cégnél, le is, valamint fel is út. Ibolya bácsinak maradt az előnyugdíj és a korlátlan lehetőségek pontos, precíz tervezgetése, mely tervek megvalósítását azonban folyamatosan meghiúsította a pénzhiány ugyebár.
Az országjáró túrát azonban mindenképpen meg akarta valósítani, ezért leült a hajlékában található legkényelmesebb stokira, és erősen gondolkodni kezdett. Ötvennyolc perc negyven másodperc után úgy érezte, hogy már nagyon nyomja a fenekét a stoki, viszont nagyon közel járt a megoldáshoz. Hatvan perc és kettő másodperc elteltével pedig a homlokára csapott, hogy csak úgy visszhangzott a feje. Megvan! — kiáltotta, és azonmód elindult az Országos Pénzintézmények Takarékintézeti Bankja című szolgálat ügyfélfogadó irodájába személyi kölcsönt kérni. A lépcsőházból visszafordult, mert rájött, hogy csak egy alsógatya van rajta, és úgy már mégsem mehet az OPTB-ba, bármily sürgős is az ügy. Felöltözött és elkocogott a bankba, benyitott és körülnézett.
— Jó napot kívánok! — köszönt illő tisztelettel, ám magabiztosságából mintha veszíteni érzett volna egynéhány egységnyit. A bank ügyfélfogadó pultja mögött három középkorú hölgy ült. Orrukon fekete keretes szemüveg, arcuk megkínzott, elgyötört, mindenki láthatta, hogy rendkívül fontos és rengeteg munkájukat őrajtuk kívül senki el nem tudná végezni, csak ők, csak itt, de soha nem most és főleg nem az őket folytonosan zavaró ügyfélért.
Ibolya bácsi figyelmesen megnézte a hölgyek előtt tornyosuló papírhalmazt, kiválasztotta a legkevesebbnek látszót és közelebb ment a pulthoz. Tíz perc után intelligensen harákolni kezdett, a nyomaték kedvéért néhányszor még meg is köszörülte a torkát. A hölgy ráemelte végkimerült szemét.
— Mi tetszik? — érdeklődött elcsigázott hangon.
— Személyesi kölcsönt szeretn… — kezdte Ibolya bácsi, de nem nyert.
— Egyes ablak! — temetkezett vissza munkájába a segítőkész hölgy. Ibolya bácsi körülnézett, meglátta az asztalt, melyre egy szép kis egyes volt alig láthatóan biggyesztve, ablak viszont nem volt sehol. Az asztal mögött pedig nem volt senki.
— Kérem, kéremszépen, hiszen ott nem látok ülni senkit — súgta ügyének intézése érdekében a legnagyobb tisztelettel Ibolya bácsi.
— Majd fog — közölte a bőbeszédű hölgy néhány másodperc hatásszünet után, papírjaiból föl sem nézve, ám nagyot sóhajtva, jelezve ezzel is, hogy ő már a végét járja.
Ibolya bácsi átkullogott az egyes számú teljesen asztalnak látszó ablakhoz és várt. Újabb tíz perc után az imént oly készségesnek mutatkozó, felvilágosítást nyújtó és elalélni szándékozó hölgy valószínűleg föltöltődött energiával, fölállt a helyéről és gyilkos pillantásokkal mérlegelve Ibolya bácsit, átment az egyes asztalhoz.
— Mi tetszik? — kezdte újra.
— Kéremszépen, személyesi kölcs…
— Ezt már mondta. Mi a maga foglalkozása?
— Én kérem, előnyugdíjas vagyok.
— Mennyi az előnyugdíja?
Ibolya bácsi megmondta.
— Hhha-hhha-hhha! — tört ki az önfeledt kacagás a hölgy meggyötört lelkéből. — Idejön kölcsönért ennyi nyugdíjjal, és azt hiszi, fog is kapni? Hát ez jó. Semmi esélye sincs. Megmondom magának előre. Semmi esélye.
— Kéremszépen — toporgott Ibolya bácsi —, nem-e lehetne-e esetleg mégis-e egy űrlapot, hogy amit kitöltenék ugye, és akkor majd elbírálják az illetékesek ugye…
— Én vagyok az illetékes! — dörögte a kedves ügyintéző. — Itt a papír, töltse ki, szerezze be a szükséges igazolásokat és hozza vissza, ha még mindig úgy gondolja.
Ibolya bácsi kitöltötte, beszerezte, csatolta, visszavitte, úgy gondolta, mindez alig kétheti kemény munkájába került. Legnagyobb megdöbbenésére a beadástól számított tízedik napon, postai úton értesítést kapott, hogy mehet a bankba fölvenni a pénzt. Az Ibolya bácsi által már jól ismert hölgy úgy számolta le a kezébe a tízezreseket, mint a rohadt hagymát, azután kioktatta a törlesztés mikéntjéről, majd azt sem mondta, hogy pipafüst, elbújt a rengeteg papírhalmazai mögé. Ibolya bácsi előtt pedig megjelent egy kép, amelyen ő éppen az Őrség egy kis falujának virágos földes főutcáján szagolgatja a legendás őrségi kankalint, hátán hátizsákja és éppen járja az országot.
A pénzbeni fedezet tehát megvolt, akadály azonban akadt még bőven. Először is Ibolya bácsi úgy gondolta, hogy útvonaltervet kell készítsen, mert nem mindegy, merre indul el. Az ország délkeleti csücskében lakott és nézete szerint már csak politikai okokból sem mindegy, hogy balról jobbra vagy jobbról balra vezet az út. Végül úgy döntött, hogy a politikát — mint általában — figyelmen kívül hagyja leginkább azért is, mert délkeletről nem sok választás van a haladási irányokat illetően. Bejelölte tehát a térképén, hogy a déli határ mentén, az óramutató járásával egyező irányban kezdi meg az útját, nyugaton észak felé tart, északon kelet felé és így tovább, míg haza nem ér. Körülbelül három másodpercig igen nagy elégedettséggel szemlélte művét, azután azonban rájött, hogy az egyébként ragyogónak látszó útvonalból kimaradtak az ország középső tájain található nevezetességek. Ezért hát néhány farkasfog-szerű cikk-cakkot is rajzolt a térképre, miáltal az útiterv teljesen megfelelt az igényeinek és elképzelésének. Ezután hosszas töprengés végén meghatározta az egyéni expedíció pontos indulási és érkezési idejét is. Három nap múlva, júlusztus 32-én kívánt indulni, és bő egy hónappal később, augius 33-án megérkezni. Eszébe jutott, hogy útja során talán csak valamiféle missziós tevékenységet kellene folytatnia, mondjuk a bajbajutott apácák érdekében, de miután egyetlen apácát sem ismert, aki bajba jutott volna, ezért erről lemondott. Más bajbajutottakért pedig nem tudott misszionálni, még saját magáért sem, pedig neki csak az az egy baja volt, hogy ő volt maga Ibolya bácsi.
Leküzdve átmenetileg ezen potenciális bajforrást, újabb cetlit tett maga elé és számba vette, mi mindent kell vásároljon ahhoz, hogy üdülése idején zavartalanul tudjon tölteni minden másodpercet. Sátrat, túracipőt, melegítőt, hidegítőt, minden szükségesnek vélt darabot fölírt, legutoljára még egy pipát is. Ez utóbbit nem egészen tudta még, hogy minek, hiszen soha életében nem dohányzott, azt sem tudta egészen pontosan, hogy melyik végét hol kell meggyújtani, de valahol olvasta (hallotta?), hogy magára valamit is adó legényember nem indul el országjárni pipa nélkül. Elindult tehát egy hiper szupermarketba, ahol — kezében a fecnivel — minden általa szükségesnek gondolt kelléket összevásárolt, azután hazavitte, kipakolta a csomagot és órákig gyönyörködött a tartalmában. Bizonyos belső hang azt súgta neki, hogy talán nem kellett volna a fele pénzét elköltenie atlétatrikókra és cipőkrémekre, mert az edzőcipőt nem szokták bokszolni, ezért elhatározta, hogy pontos költségvetést készít limitált napi költségek figyelembe vételével. Hamar kiderült, hogy a rendelkezésre álló összeg a vonatköltséget is csak félútig fedezi, ezért egy hirtelen felismerés hatására gyorsan vett magának egy gyönyörű, vadonatúj kerékpárt és határtalan szabadságérzettel a lelkében hazagurult rajta. A lépcsőház előtt sztenderre állította és fölszaladt a lakásába a régebb óta meglévő hétlakatos kerékpárzárjáért. Egy perc múlva ismét lenn volt és a „Kacagj, Bajazzó” című részletet kacarászva dudorászta tánclépései mellé. Elindult a kerékpárja felé, azonban baj lehetett az irányzékkal, gondolta Ibolya bácsi, merthogy a kerékpár nem volt arra, amerre ő indult. Abbahagyta az éneklést, hátrafordult, de a kerékpár hátrafelé sem volt. Pörölycsapásként hasított belé a felismerés. A vadonat, gyönyörű és egyben kilencsebességes kerékpárt valaki megfújta.
Ibolya bácsi zokogni kezdett. Tővé tette a lépcsőház környékét, gödröket ásott, fákat gallyazott, mindenütt kereste a kerékpárt, föld mélyén, fa tetején. Miután nem találta, elindult kocsmáról kocsmára, kezében a tökéletes biztonságot nyújtó hétlakatos kerékpárzárral és minden kocsma előtt alaposan megvizsgált minden kerékpárt. Talált rozsdás egykerekűt, csillogó-villogó félversenyt, csak a sajátját nem találta. Hogy erőt gyűjtsön a továbbiakhoz, minden kocsmában ivott egy vodkát meg egy sört. Az utolsó kocsmánál úgy elfáradt, hogy nem tudott hazamenni, ezért egy derék ivócimborája vitte haza kopott kerékpárja csomagtartóján.
…A szomszédok már megszokták, hogy Ibolya bácsi időnként túrafelszerelésben, vikszolt edzőcipőben, búvárszemüvegben és pipával a szájában (nem búvár) óriás hátizsákot cipelve lemászik az emeletről, erőltetett menetben, lihegve elgyalogol a mintegy ötszázkét méterre található Kukacos-tó partjára, felveri a sátrát és a „Siralomház az életem” című népies műdalt énekli, miközben kitartóan ábrándozik arról, hogy jövőre, igen, jövőre biztosan elmegy egy országjáró körútra.
A világ pedig rengéstelenül áll továbbra is.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.22. @ 16:55 :: Nagyajtai Kovács Zsolt