Rendkívül bonyolult nevelésben részesültem. Még a felrobbanó bombák szaga együtt szállt a szén nélküli kukoricakórét zabáló gőzösök füstjével, még a város a falvakat járta egy-egy jobb darab tányérért, vagy akármit élelemre cserélt a falvak paraszt lakosságával, amikor születtem. Nekem nem mondott semmit az, hogy elmondtam a napi imádságomat és reggelizhettem, vagy elmondtam a Miatyánkot, és aludhattam reggelig. Igazán fel sem fogtam, hogy mi az ima, így kell, ezt várják el tőlem. Ha eljött hozzánk a pap, hol a református, hol a katolikus (mert mind a kettő járt a kis majorban ahol éltem, és hozzánk is szívesen betért mind a kettő), csak onnan tudtam, ha az édesanyám az egyiktől, akit tiszteletes úrnak szólított megkérdezte:
— A tekintetes asszony jól van?
Innen tudtam, hogy a két pap közül melyik kicsoda!
Hinnem kellett az Istent, de nem volt arca. Én soha nem láttam. A reformátusvallást próbálták elfogadtatni velem, ennek ellenére nagyon vonzott a katolikus apácák számomra ma is csodálatos ruhája. Igaz, a tiszti egyenruha is nagyon tetszett. Négy- ötéves koromban megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, gondolkodás nélkül rávágtam, apáca, vagy katonatiszt.
De hiába láttam a halott Jézus vérző szívű képét apai nagyanyámnál, hiába láttam a megfeszített Jézust, akit a mindenható Isten hagyott megfeszíteni, pedig állítólag az ő fia volt, én nem tudtam elfogadni. Nem lázadtam én soha hangosan, mert anyám nyomós érvekkel iparkodott meggyőzni az igaz hitről, s én hamar rájöttem, ha nem mondom ki, akkor nem vernek meg, nem kell kukoricán térdelnem. Sem azért, mert az Istent gonosznak tartom, sem azért mert anyámnak ellent mertem mondani. Nem tudtam abban az Istenben hinni, amelyik hagyta, hogy a fia kereszthalált haljon. De azt sem hittem, hogy a világ szépségei csak úgy maguktól jöttek létre. Abban biztos voltam, hogy azt a sok-sok szépséget, ami körbevesz, és csodálattal bűvöl el, azt ne alkotta volna valaki. A csodálatos kék eget a még csodálatosabb apró fodrú bárányfelhőket, a meseszép virágszirmok kifeslő csodáját. A bab gyorsan növő és kacskaringósan kúszó indáját, amiben naponta gyönyörködtem és visszajártam megnézni, hogy az éjszaka mennyit nőtt. Tudtam, hogy azt valaki teremtette és hinni kezdtem az Ősteremtésben. Annak nem kellett arc, és nem volt kegyetlen, nem pusztította el a gyermekét. Azt el tudtam fogadni, hogy a virág, ha elvégezte a dolgát, akkor elpusztul, de a következő évben vagy a töve, vagy az elszórt magja bújik ki a földből, ez egy csodálatos körforgás.
Én eleibe megkérdeztem, ha Isten ad erőt, akkor minek kell enni? Miért lesz szamárköhögésünk, és miért engedi, hogy tüdőgyulladást kapjunk. Ezt nekem észérvekkel soha nem tudta édesanyám elmagyarázni. Mindennek ellenére imádkoztam, ha elküldtek a templomba elmentem, végigunatkoztam az istentiszteletet, odahaza elmondtam, miről beszélt a pap, sokszor sokkal többet is beszéltem, mert belecsempésztem az én titkos véleményemet is. Anyukám mindig visszaterelt az eredeti kerékvágásba, megkérdezve:
— Ezt is a tiszteletes úr mondta?
Nyolcéves koromra megtanultam, hogy pár szóban letudjam az istentisztelet unalmas ismertetését. S csodák csodája, anyám békén hagyott, nem kellett szó szerint elmondanom az egész szertartást, inkább az érdekelte, ki volt ott, a templomban.
Egyszer húsvét előtt nagypénteken (ez a reformátusoknál nagy ünnep, az egyetlen olyan nap, amikor tartják a böjtöt) elküldött a templomba. Március vége volt, vagy április eleje, már nem tudom, de arra a napra nagyon emlékszem. Elég hűvös szél volt, fehér rövid ujjú ruhában kardigán nélkül mentünk, mert a kopott, fakult cérnakardigán nem illett a ruhánkhoz — legalább nem lazsáltok, hanem szeditek a lábatokat — anyai intéssel indultunk a nagypénteki istentiszteletre. Éhesen és fázva érkeztünk meg. Megpróbáltunk szegény kishúgommal a napra húzódni, de ott is fújt a szél. A papné észrevett bennünket, és behívott az udvarra, ott szélárnyék volt, a napon lassan felmelegedtünk. Ahol álltunk éppen be lehetett látni a paplak konyhájába. Egy hatalmas hosszú asztalt láttunk, olyan szépen megterítve, gyertyatartó és egy varázslatosan szép pirosra sült kacsa, a combokon fehér díszes papír, éppen ott ahol meg kell majd fogni, ha felszeletelik. Ami nem is olyan soká megtörtént. Maga a tiszteletes darabolta fel, és a mi gyomrunk korgása közben ő nagypénteken egészben sült kacsát evett.
Az ünnepi istentisztelet után, amikor hazaértünk, én egy hatalmas kenyérszelettel felszerelkezve bementem a kamrába és kedvemre megzsíroztam, anyám ugyan veszekedett velem, de a kenyeret megosztva a húgommal visszaszóltam.
— Ha a papnak szabad kacsát enni nagypénteken, akkor mi is ehetünk zsíros kenyeret.
Édesapám éppen akkor került elő és azt mondta anyámnak,
— Látod édes Csumikám, milyen szépen ragyog a vacsoracsillag. Én is kérek egy szelet kenyeret.
Azóta nem tartottam meg soha muszájból a nagypénteki böjtöt. S ma már tudom, olyan mindegy, hogy minek nevezzük a csodát, ami mindig megújítja az életet. Istennek! Ősteremtésnek! Az élet CSODÁJÁNAK?
Tudom, mi vendégek vagyunk ezen a csodálatos bolygón, és sajnos nagyon sokszor visszaélünk a vendégjoggal.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.20. @ 16:38 :: Győri Irén