Nagy Horváth Ilona : Tizenkét

2017.10.22. Nagy Horváth Ilona Vers 13
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás

Helyén kezelni kell a kelmét,

zsákvászon ez, semmi dekadens selyem,

tizenkét ezüst alatt is elárullak,

bár hihető öröm, ahogy fogam közt

megremegsz,

mint kezdő jós tenyere a blamázsgömb felett,

mellettem nincs jövőd.

Nem törődöm. Törj te, te törődj velem,

én majd hagyom és meghagyom neked

a győztes mosolyát, mintha a magad ura volnál,

s nem a szolgám, kit szolgálok, hogy cselédem legyen,

s elébem térdepeljen ahányszor akarom.

Akarom. Ennyit merek.

Két emberöltőt csúsztam, míg megálltam ezen a meredek falon,

csaknem megöltek a simára csiszolt, jól nevelt konvenciók,

most épp értékvesztek,

ahogyan nézlek, nem figyelsz, s az ízeden gondolkodom,

mert hamarosan kissé elveszel, s én már most tudom, hogy megtalállak

arra a  meghatározhatatlan időben rezgő néhány pillanatra,

ahogy szétáradsz és én nem harapok tovább.

 

Rab vagy – nekem hús – hisz senki sincs, ki eleresszen, és nem

tudod még, mi maradjon, mi az, ami inkább vesszen,

annyi selyem, csipke és tüll,

mégis vásznamhoz lök az ösztön, megébredve nekem lüktetsz,

távoli pulzár, talán még nem is élsz – én épp alszom – értelmetlenül.

Nevezhetnénk akár valami tűznek,

miben, mi előtt vagy után még ellobbanhatnék,

de nézd, én már ismerem ezt:

a hamu szürke, egyoldalú béke, szava is ellebbenő semmi füst,

hiszen mi éghetne még…

Bőrödbe mélyed a karma,

sorsod csak tovább menne, talán menni akar,

a végzetségre születni kell, de képzeted vagyok,

mutasd magad!

Jövőbeni rajzok helye borzong ajkam nyomán.

Felhorzsollak magamnak, nyelvemmel kergetem ereidben a rohanó

vért, talán olcsón megúszod,

gyanútlan vagy és finom

– és szinte kész –

öntudatlan is felém jössz

alig szeretve, uralni-, szolgálni készen,

pedig még csak nem is élsz.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.22. @ 19:43 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.
Honlap