Váradi József : 0). Az Őszikék érintése

Nyomtatás

A pályázat így szólt:        

„Őszikék 21. század”

Irodalmi pályázat 2015

A Vásárhelyi Látóhatár művészeti, irodalmi és helytörténeti folyóirat ötéves évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot ír ki határon inneni és túli alkotók részére „Őszikék 21. század” címmel. Téma: a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon díjazott, rendszeresen kiállító tizenkét művész alkotása közül kiválasztott képhez kapcsolódó verset, novellát vagy esszét írni.

Kategóriák: I. vers, II. novella és III. esszé … Díjazás: az első három helyezett kategóriánként plakettet kap, műveik a bemutatón elhangzanak, és megjelennek a Vásárhelyi Látóhatár őszi, tematikus, nyomtatott kiadásában és elektronikus albumában. A legjobb művekből a témaképek reprodukciójával együtt kiállítást rendezünk. A www.vasarhelyilatohatar.hu oldalán bemutatjuk a legjobb szerzőket, akik bekerülnek a Látóhatár Hangtárába. (A szervezők fenntartják a jogot, hogy megosztott díjat is adhatnak, illetve átszervezhetik azt.) Részvétel: bárki részt vehet, aki elfogadja a kiírási feltételeket. Tetszés szerint több témaképhez is pályázhatnak, de egy szöveg csak egy képhez kapcsolódhat. Nevezési díj nincs, mivel a szerző a pályázattal lemond műve közlési jogáról a Vásárhelyi Látóhatár javára, annak elektronikus és nyomtatott változatában és kiadványaiban is. Csak olyan pályaművek beadását várja a kiíró, amelyek semmilyen politikai irányzattal, pártokkal nem hozható kapcsolatba, nem sérti senki vallási, lelkiismereti meggyőződését, és tiszteletben tartja az emberi méltóságot, az alapvető személyiségjogokat. Terjedelem: a versek legfeljebb 30 sorosak, a novella és az esszé maximum 3 oldal lehet. (…)*

Most két év távlatából, minden magyarázat fölösleges. 2005 volt az első állomás, és 2014 után következett az a pillanat amikor hitem szerint éppen a művészetek terén igyekeztem a felém nyújtott ölelő kart viszont ölelni. „Isten oltalmazó segítségével és szertelen barátaim útmutatásai alapján 2014–ben, boldog és bolondos három egész napot rohangáltam Hódmezővásárhelyen. Rengeteget láttam, hallottam, tanultam, és ismergettem meg ennek a városnak a sajátjából, a hangulatából. Mondtam, ugyan volt korábbi ismerkedésem is a várossal, csakúgy külsőre, de most már könyvtárban, művelődési zugban, vagy emlékhelyen, múzeumban és galériákban is jártam, megfordultam régiségboltban és antikváriumokat is láttam. No, meg a két gyönyörű parkját és az erdőt sem hagytam el. Merészkedtem azt állítani, hogy belelestem a város lelkületébe. Erre aztán a serény koboldok elküldték nekem a Vásárhelyi Látóhatár 2015 –ös pályázatát, a paranccsal NA MOST EZEN RÉSZT VESZEL. Nem nehéz az embert táncra sarkallni, ha éppen táncolhatnékja van.”

Hiszem, hogy a művész feladata nem merül ki azzal, hogy érdeklődésemre válaszol, sem azzal, hogy esetlegesen egy választott képét, a következőkben eltakarom az otthoni kiállítással a közszemlétől és a közös élvezettől. Ezért kevés a valószínűsége, hogy bár egyet is elnyerjek. Hanem a végén majd megsúgom, hogy mit teszek az esetleges nyereményemmel. „Bár a pályázat nem írta elő, én minden képre gondoltam valami egyszerű vallomást, mellyel tiszteletem tehetném a kitárulkozó és elfogadó városnyi ismerősöm előtt. A pályázat eredményei az Antológiában szemléletesek. Hanem az én barátaim nem nyugszanak, mégis befejezetlennek tekintik a munkám. Arra várnak, hogy a pályamunkáim, a vállalt tisztelgés kivitelezésére közöljem is, vagy az OTThon –lapomon, vagy éppen a HÉTTORONY –ban. Esetleg mind a kettőben. Nem kéretem magam. Meg is teszem, ha szíves beleegyezésüket elnyerem, hogy témaképeiket illusztráció gyanánt felhasználhatom. Ezért tisztelettel kérem, amennyiben egyetértenek az alkotásukkal kapcsolatba hozott szövegemmel, szíveskedjenek beleegyezésüket pár szóban e–levél útján velem tudatni. (Erre a beleegyezésre szándékszom hivatkozni a közléskor, ami illusztráció nélkül érdektelennek tűnik).”

Mondókámat esszének tartom. Nyomós okaim vannak. Két műfajt hívok elő ugyanakkor, és állítom, hogy látvány és lélekszolgálatosok. Papírra, vászonra, fa rostjára, más lemezre, különféle eszközökkel feljuttatott festéket vagy más színezéket, egyetlen egységnek, közleménynek látok. A formázókéssel, öntőtégellyel, vagy vésőkkel is hasonló kalandot élek át. A látomásom, ha talál, ha nem, elmesélem. Illetve tollal írom le. Úgye  különböznek a lehetőségek, úgye  nem fedik át egymást az eszközök. Ez az esszé.

Az avatott barátom kotnyeleskedik: „— Hiszen ez tetézett ünnep és évforduló, a folyóiratnak öt éves, neked meg tízéves. Ünnepeljünk!” Persze az ünnepekből sem lehet elég… Egyik ismerősöm szerint ez a vállalkozásom azért nyomósan nagy ívű, mert talán egyes alkotók sem mérik méltón, hogy a képeiket kihozom a folyóirat vagy antológia folyosóiról az utcára, ahol szembe mennek a gyalogosan elsiető emberekkel. Naponta látják, de nem nézik figyelmesen a képek lehetséges üzenetét. Nem is tudják, ha képet látnak. Hát mutatni kell. Másik ismerősöm, felkér, ne csak egy helyen szóljak pályázatomról. Hiszen honlapomon éppen olyan szűk kör értesül róla, mint amennyire szűk az antológia olvasói kerete. Ebben pedig igaza lehet. Valószínű, az én olvasóim már belelapoztak az Antológiába. Lépünk. Most majd a Tornyokban is lapoznak. Neki is igaza van… Ismét lépünk, a következő képet lobogtatva.

A saját műveimből a témaképek reprodukciójával együtt kitűzést rendezek.

– *** –