Szabady Róbert sikeres menedzser az APN magyarországi leányvállalatánál. Hivatalosan a külkapcsolatokért felel, a gyakorlatban már évek óta ő irányítja a céget. Könnyen kigolyózhatná az idős igazgatót a székéből, de egy kis számolás után rájött, nem érné meg. A jutalékokkal együtt jóval többet keres nála. De azért ennek hatalmas ára van, szabad percekről még csak nem is álmodhat, az egész napja egy nagy rohanás. Úgy számolta, hogy bírja még vagy tíz évig, addigra bőven megteremti az egzisztenciáját, és utána nyugodtabb vizekre evez.
Aznap reggel is öt órakor kelt, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy szokatlanul nyugodt volt. Kiment a konyhába és szép sorba letépegette a lakás különböző helyeire kiragasztott post-it-okat. Kávé 05.10-ig, fürdőszoba 05.40-ig, felöltözés 05.50-ig… Mindent megtervezett előre, de ma szánalmasnak találta ezeket a cetliket. Nem szokott reggelizni, de most készített egy szendvicset és kényelmesen elfogyasztotta. Elegáns öltöny és vasalt ing helyett szabadidőruhát vett fel és olyat tett, amit legalább tíz éve nem, felszállt egy villamosra. Ahogy elindult, figyelte az emberek arcát, ruházatát, belehallgatott egy-egy beszélgetésbe, majd leszállt a Margit-szigetnél. Az idő csodálatos volt, ragyogott a nap, de így is csak huszonnyolc fokot mutatott a hőmérő. Sétálás közben vett egy lehűtött dobozos sört, aztán kiterítette a magával hozott pokrócot a legelső kevésbé forgalmas réten és hanyatt feküdt. Csukott szemmel élvezte a Nap jótékony sugarait, majd felült, hogy a táskájából elővegye azt a könyvet, amit már legalább öt éve el akart olvasni. Ekkor megpillantott két fiatalt, akik elhaladtak mellette, egyik kezükben sörösüveg, a másikban égő cigaretta. Miért is ne? — gondolta.
— Srácok, ha nem haragszotok, kérhetnék egy szál cigarettát? — nem hitte volna, hogy ilyen szavak valaha is elhagyják a száját.
A fiúk kissé furcsálták a kérést, mert általában csövesek szoktak tőlük kéregetni, Róberten pedig a szabadidőruha ellenére is látszott, hogy jómódban él.
— Parancsolj! — tüzet is adtak neki.
Beleszívott, letüdőzte, kifújta. Tíz éve nem gyújtott rá, de úgy látszik, az ember nem felejti el, hogyan kell csinálni. Egy picit meg is szédült, de mégis jóleső érzés kerítette hatalmába. Újra tizenhat éves volt, gondtalan és naiv, aki élvezi az életet.
Ekkor szólalt meg a telefonja. Mielőtt felvette volna, a szeme elől eltűnt a fátyol és az agya úgy elkezdett pörögni, hogy félt, szívinfarktust kap. „Ma hétfő van, a hét legforgalmasabb napja, minden hétfő igazi kihívás. Ráadásul hó eleje, ami amúgy is elviselhetetlenül túl sok munkát jelent. Ki kell menni 08.50-re a reptérre a németek elé, és személyesen fogadni őket. Le kell zárni a múlt havi dossziékat, leadni őket az irattárnak. 10.30-kor…”
Tudta mit kell tennie: egy határozott mozdulattal kikapcsolta a telefonját, levette a cipőjét, a zokniját, leheveredett kényelmesen a pokrócra és kinyitotta a könyvét.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Győri Nagy Attila
