Egy éve, hogy egy kis faházikó büszke tulajdonosai vagyunk. A Vadkerti tónál, de nem közvetlenül a partján szerénykedik a kisebb-nagyobb nyaralók között. Tán ötpercnyi gyaloglás sem kell, és máris halljuk a nád suhogását, mely a parton övezi a vizet. Azt mondják, ez a „horgász negyed”. Bár Zember nem horgászik, de a halat minden formában nagyon szeretjük. Nem is szűkölködünk benne, hiszen fiaim és bátyám legkedvesebb elfoglaltsága a horgászat. Amennyi idejük engedi, mind vízparton töltik…
Filus ágon örökölték az erre való hajlamot.
Családunkban régi keletű a halászszenvedély. Kicsilány koromban még nem horgásztak édesapámék, hanem halásztak, mégpedig nagy, kétfülű, úgynevezett szénás kosárral. Annyi volt a hal a vizekben, hogy azzal is nagyon eredményesek voltak. Akkortájt kis csoportokba összeszedődtek a szomszédok (kaláka) és a rekkenő nyári melegben naponta mentek a „Tőzegre”, a télre való tüzelőt elkészíteni. Ott ugyanis csak félredobálták a felszínen lévő gyephantokat, alatta már ott feketéllett az értékes tőzegréteg, amit ásókkal, lapátokkal kidobáltak, kifordítottak. Kellett, aki a vízből kimetszette, kellett, aki összegyúrta egy állagúra, majd a tőzegvetőbe simították, ami hat-nyolc tőzegkockát tudott egyszerre megformázni. Kicsit állni hagyták, aztán a formát leemelték róla, és újra tölthették. Száradtak a tőzegkockák, egy idő után megfordították, s mikor alaposan kiszáradt, gúlába összerakták, így száradt tovább. Akik így egy brigádban dolgoztak, mindegyikük bátran nézhetett a tél elé. A sparheltben jól égett, mert a lelke is kiszáradt az akkorra már kő keménységű tőzegkockának.
De visszakanyarodok a halászathoz, mert ez a kettő nagyon összekapcsolódik. Ugyanis a tőzeggödrök nagyon gazdagok voltak halban. Csuka, törpeharcsa, keszeg, kárász, csík… ezeket lehetett fogni. A munka végeztével, vagy csak pihenésképpen meg-meghúzták a nagykosarat az iszapos tóban, nem kis eredménnyel.
Egyszer Kardos Miska bácsi, aki derékig a vízben állva ásózta ki a tőzeget, meglátott egy méretes csukát. Eldobta az ásót, a hal után vetette magát, puszta kézzel elkapta! Olykor még a kidobott tőzeg-sárral is partra kerültek fickándozó halak, akkorák, amiket már biza nem dobtak vissza.
Esténként aztán halpucolással serénykedett a családok apraja nagyja, és csodálatos sült hal illatok szálltak fel a felvégen minden házból. A kisebb keszegeket olyan ropogós pirosra sütötték, hogy még a gyerekeknek is nagy biztonsággal oda lehetett adni, mint a tökmagot, úgy rágcsáltuk el fejtől farokig. A nagyobbakat és a kárászokat beirdalták, paprikás lisztbe forgatva került bele a forró zsírba. Étolajat akkor még nem használtak felénk. A csukák elkészítésére a háziasszonyoknak sok praktikájuk volt. Törpeharcsát is megbecsülték, nagy előnye, hogy a gerincen kívül nincs annak szálkája, könnyen ehető. Ahogy akkortájt mondták, a macskák, a kutyák, de még a kacsák is halat ettek mifelénk.
Máskor ilyen messzire sem kellett menni, hogy halhoz jusson a család. Kertünk végében folyt a Bogárzó, akkor tán még folyónak volt mondható. Vagy inkább bővizű pataknak, amibe ha belegázoltak a klott-gatyás nagyfiúk, és a kétfüles nagykosarat meghúzták a vízfolyással szemben, gazdag zsákmánnyal szaladhattak haza.
Mára mindez már szinte hihetetlen emlék. A Tőzegre nem járnak a baráti brigádokba összeszerveződött szomszédok a télire való tüzelőt kihányni. Baráti brigádok? Ugyan már! Örülünk, ha köszönnek az utcánkba költöző új szomszédok!
A Bogárzót meg betonteknőbe szorították, víz csak nagyon ritkán csillan benne. Nemhogy hal, de semmi élőlény nincs már a halott betonkoporsóban. Partján és a szinte száraz mederben néha még megjelennek vadkacsák, kicsit turkálják a sarat, de üres beggyel keresnek élőlényekben gazdagabb vizet. Remélem, még találnak!
Mi pedig szurkolunk családunk horgász tagjainak a sikerhez, és nagyon-nagyon megbecsüljük a környező tavakból szerencsére még kifogható halakat.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.08. @ 11:47 :: Fitó Ica
