(de zárójelesen akár 1265 is)
Szegény Didé, lehetett volna hetven;
Attila ötven mindössze;
és aki öttel volt több nálam,
és bátyánknak mondta Kosztolányit –
jaj, hol vannak mind;
keresem magamba-épültük,
mert ilyen a legtöbb találkozás:
az ember megtalálja testvéreit
az elcsúszott időben,
szerelmetes brátim, ki lenne
egyedül, ha tudná: a halhatatlanság
adottság, veszettségünk ellenszere,
nyugalmat ad a nyughatatlanságban,
értő befogadót – a sírban,
nevetőt a zokogásban –
hisz a vigasztalóban,
ki magunk vagyunk,
voltunk, leszünk;
csak el kell követni hozzá
életünket – kétfelől nemléttel szegve,
de mennyi fény a rengetegben közben,
vagy vonatra nézve – mennyi fülkefény,
nem csak a csillag odafönn.
Immanuel, kavicsok az égben,
játszó gyermekeid vagyunk
Kantáros csikók a nagy futás előtt,
mi mindenre hittük, mienk lesz,
akarás rabszolgái, aztán képzetek
teremtői, jaj, hol a nekünk való
sebesség, a meghajlások méltósága
és a felsegítés, sursum corda… ad astra.
Nem rács, kapaszkodó a szellemnek,
játéktér az elmének, én például
paradoxonokkal edzem,
hogy fitt maradjak,
mert mindent tudok,
azt is, hogy mér’ nem,
amit bárkivel megosztok,
hogy több maradjon nekem,
pedig sejtem: akinek fantáziája van,
minek is annak megszületnie.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.13. @ 21:36 :: Petz György