Kozák Mari : Levél anyámnak

Nyomtatás

(mert az angyalok is írnak haza)

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni, és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Mennem kellett, oda messze, ahol minden kék és vidám nevetés cseng-bong a fák hegyén, ahol madarak gyűjtenek emlékeket, és hozzák el reggel, hogy éjszaka majd párnád alá rejthessem – te észre sem veszed, csak álmodsz velem.

Oda ahol a léptemben a te lépted jön velem, ahol ölelésed mindig karomon ül, ahol illatod a virágok szirmán ébred, ahol a tavasz nem feledi el a bimbóhasadást, az esők lágy simogatását.

Oda ahol az álmok valóssággá válnak, ahol nincs fájdalom és bánat, ahol újra éljük azt, ami egykor a legszebb volt.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Látom, ahogy naponta térdelsz ágyam elé és öleled magadhoz párnám, neki súgod, amit nekem súgnál. Ujjaid takaróm cirógatják, és vigyázva hajtod össze ingemet, nehogy egy gyűrődés majd vállamat sértse. Kabátomon a hasadást naponta öltöd, pedig tudod, már nem hasad tovább – mégis hiszed, így kell tenned. Az emlékeinket dobozba rejtve őrzöd, féltve idegen tekintetek elől. Mosolyom nővéreimnek adtad, sóhajom tenyeredben pihen, s ki nem mondott szavaim apám kapta meg – azóta egyre ritkábban hallom hangját.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Drága kis Lilikém naponta felemlegeti az együtt töltött évek vidám pillanatait. Oly apró volt még, de emlékei vele maradtak, ott nevetgélnek babái közt, este ágyba indulnak vele, éjszaka egy csillag, nappal egy angyal vigyázza léptét. Nem beszél másnak arról, amit lát vagy érez, csak veletek osztja meg – hisz hat évesen is tudja, vannak, akik kinevetnék ezért. Neked anya, neked megtanítja, amit tudnod és látnod kell.

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Úgy mentem el, ahogy ősszel a fáradt levelek, ahogy eső hagyja magára a felhőt, víz a kiszáradt patakmedret, mosoly a szájszélét, ahogy a fáradt vállat az oda nem érő ölelés.

Elmentem, de naponta visszatérek hozzád, ott vagyok minden ajtónyikorgásban, fák halk sóhajában, polcon árválkodó könyvek lapjain, a gyertya pislogó lángjában, árny vagyok falon, szó nyelveden, érintés ujjaid hegyén. A reggeli kávé illatában, cigaretta szálló füstjében… ott vagyok veled anyám s te velem a mindenségben.