Szomorú, sápadt, komor délután,
az eresz vigasztalan zokog.
Kerékakasztó, fekete sár,
a fákon kis vízcseppgyöngysorok.
Esőpatakok zúgnak mocskosan,
az árkok fuldokolva küzdenek,
kifeszült, vizes ernyők alatt,
fáradt, sietős, magányos emberek.
A fény, mint elrabolt templomi kincs,
tapadós, ragacsos bánat mindenen.
Az ég, egy kútba hullott kék kavics,
elnyelte a szürke végtelen.
A ház ablakán, könnyként csorog,
blues egy lehangolt húrú zongorán,
elszökik a keserű pillanat,
a vénülő idő lábnyomán.
Legutóbbi módosítás: 2018.02.10. @ 12:57 :: Naszluhácz Judit
