A Szolnok-Debrecen közötti, sík vidéken haladó, 121 km hosszú vonalszakaszt 1857. november 25-én adták át a forgalomnak. A Debrecentől Nyíregyházára és onnan tovább Miskolcra tartó vonalszakaszt a vasúttársaság 1859. május 24-én nyitotta meg)
— Az utasember számára az állomás lehet bosszúság, de lehet örömforrása is — kezdte a mondókáját a társa felé fordulva a prémgalléros úr.
Most szálltak le a vegyesvonatról, s lassan sétáltak végig a ladányi állomás peronján. A peron végén szemükbe ötlik a resti felirata.
— Erről beszélek! — kiáltott fel a prémgalléros úr. — Az állomásokon a bosszúságot a tétlen várakozás okozza, de itt van mindjárt az állomás vendéglője, a resti, hogy ezt a bosszúságot eloszlassa és örömre váltsa.
Társa nem szólt, de élénken bólogatott. Szürke gérokk feszült a vállán kihangsúlyozva súlyos testalkatát. Fején keménykalap díszelgett, s lábain a nem régiben divatba jött száras cipő kandikált ki a csíkos nadrág szára alól.
— Csinos hely — nézett szét kedvtelve a prémgalléros úr.
A helyiség megérdemelte ezt a jelzőt. Kockás abrosszal leterített asztalok töltötték meg a termet. A végében mahagóni pult állott, mögötte gondosan elhelyezett italos polc, mellette szárnyas ajtó vezetett a konyhához.
— Remélem, rendes adagot szolgálnak fel! — szólalt meg társa a nagyevők aggodalmával.
Körülményesen elhelyezkedtek egy asztalnál, az ablak közelében.
— Szeretek evés közben néha kitekinteni a kinti világra — fordult az ablak felé a prémgalléros úr.
Mozgalmas kép tárult az ablakon kitekintő elé: utasok jöttek-mentek, egyensapkás alkalmazottak serénykedtek, amott egy kocsit toltak megrakva csomagokkal, teher- és személyvagonokat tolattak a vágányokon.
A pincér, mintha a semmiből tűnt volna elő, hirtelen ott termet előttük és az asztalra helyezte az étlapokat. Várakozva tekintett a vendégekre, s udvariasan megkérdezte, hozhatna-e a rendelés előtt valamit.
— Egy kis ápéritívet, talán?
A két úr szeme gúnyosan összevillant a pincér előkelősködő szavaira.
— Nekem egy borpárlatot!
— Nekem pedig egy barackot!
— Nekem csak olyan biztos forrásból származó ital kell, melynél nem merül fel semmilyen huncutság — mond a prémgalléros úr. — Ezért kértem borpárlatot. A nevében is benne van, hogy miből készül. A hegy levéből! Ez a biztos. Ilyen még a seprőpálinka meg a törköly. Ezeket azonban ritkán kaphat ilyen helyeken. Csak vidéki portákon juthat hozzá, mert keveset készítenek belőle. Csupán annyit, amennyire jutja a nyersanyagból. Nem szaporítják, s gyárban sem lehet készíteni, mint a többit. Nem szeszgyári termékek. Szeszgyár, szeszgyár… Látott már maga szeszgyárat? Van Nagyváradon. Úgyis oda igyekszik, nézze meg! Még nézni sem kell, csak érezni. Érezni a szagát, ahogy Kolozsvár felől közelit az ember a városhoz, s hosszan kíséri ez az illat, el sem hagyja, ameddig a Körös felett fújó szelek el nem fújják.
A pincér megjött az italokkal, s kérdezte udvarias meghajlás közben, választottak-e már.
— Igen! — válaszolták egyszerre, pedig még hozzá sem nyúltak az étlaphoz. — Csülkös bablevest.
Nem véletlenül esett erre a választás. Amióta megnyílt a resti ez az étel lett a konyhafőnök ajánlata. És méltán, hiszen rövid időn belől az utazók, és a helyi lakosok kedvencévé vált.
— Nem tudom, ön hogy van ezzel, tisztelt uram, de én utazásaim során valamit mindig szoktam enni — kezdett bele újabb mondókába a prémgalléros úr. — Mert, kérem, utazás közben lehet több módozatát is igénybe venni az evésnek.
— Így igaz — bólogatott egyetértően a másik utas, a terménykereskedő. — Magam is sokat utazom üzleti ügyeimből kifolyólag, és szükségesnek tartom ezen idő alatt a táplálkozást.
— Engem, ha útra készülök, gondos gazdasszonyom lát el útravalóval. Szalvétába csomagolt hideg húsokat készít, sült kolbászt, kenyeret, melyet a szomszéd pék süt előtte való nap. Külön a húsok mellé kovászos uborkát és egy csípős paprikát is elhelyez.
— Az én úti elemózsiám — vette át a szót a terménykereskedő — füstölt kolbászból, szalonnából és vereshagymából szokott állni. Feleségem őnagysága gondoskodik róla, legyen mindig elegendő. Egy kulacs homokháti fehéret is odatesz a táskámba, a jó emésztés érdekében.
Az urak felkészülve várták az ebéd érkezését, álluk alá kötötték az asztalkendőt megelőzendő, hogy újabb pecsétek igazolják az étlapot. A tarkónál megkötött kendő sarkai úgy meredtek kétfelé, mint valami hizlalt, fehér házinyúl fülei.
A pincér puha léptekkel érkezett karján fehér asztalkendő, s a tálcán gőzölgő levesek porcelántálban. Minden mozdulatán látszott, hogy nem kezdő őkelme a szakmájában. Ügyes mozdulatokkal a vendégek elé helyezte a tálakat, tányérokat, evőeszközöket is, valamint kis tálkában tejfölt, másikban erős paprika és végül a kenyereskosár. Várakozásteljes kíváncsisággal néztek bele a tálba, ahonnan egy csülökhús nézett velük farkasszemet. Merengető kanállal a terménykereskedő mindjárt a tányérjára emelte, megsózta és átszellemült arccal bekebelezte. A levesből csak ezután mert a tányérjába.
— Én a csípős paprikával alapozom meg a leves zamatát — mondá a prémgalléros úr, és saját penicilusát előhalászva valamelyik zsebe mélyéből, ujjnyi darabokra metélte a felszolgált fűszerpaprikát, s tányérjába szórta.
Midőn a szürke gérokkos úr a tányérja alját törülte ki egy darab kenyérhéjjal, megállott előttük a pincér, picikét meghajolva, éppen annyira, hogy kifejezésre juttassa szolgálatkészségét, anélkül, hogy alázatos lenne.
— Egy pohár diószegi bakatort hozzon, de vékony pohárban! — rendelt a terménykereskedő, amint lenyelte az utolsó darabka kenyérhéjat is. — Tapasztalatom van az érmelléki borokat illetően, ezért merem ajánlani a diószegit. Mostani nagyváradi utam is eme borok miatt történik.
— Csak dicsérni tudom a Vasúttársaságot, hogy megnyitotta ezt a vasútvonalat Nagyváradig — fűzte a megjegyzéshez a sajátját a prémgalléros úr. — Felolvasó körutjaim ennek híjával sok időmet elrabolta az utazás. Főleg a hosszas postakocsis utazásokra gondolok.
Az ajtón ekkor belépett a kalauz, hogy figyelmeztesse az utasokat a közelgő indulási időre.
— Uraim, a nagyváradi szerelvény beállt, lehet készülődni a beszálláshoz. Harminc perc múlva indulunk!
A kalauz mögött feltűnt egy hordár, s vizsgáló szemekkel körülnézett a teremben. A terménykereskedő meglátta, és magához intette.
— Itt van, fiam, a bilétám, nézz utána, hogy rendesen átrakják a csomagomat a poggyászkocsiba, és hogy minden rendben legyen!
— Nem kell a biléta, ismerem a tekintetes úr csomagját. Sokszor vigyáztam, hogy rendben átrakják a nagyváradi vonatra — válaszolta és köszönettel eltette a szolgálatáért járó forintot.
Midőn a hordár visszajött jelenteni, hogy minden rendben megy, utasaink felálltak, s miután a fizetőpincérrel elszámoltak, megindultak a vonatukhoz. Könnyedén lépkedtek, a gérokkos úr csomagját a poggyászkocsi viszi, és a másik úrnak is csupán egy könnyű táska lóg a karján, benne egy jegyzetfüzet meg néhány könyv. Saját művei.
*
„… Bármilyen lassan halad a vegyesvonat, egyszer csak mégis elérkezett Ladányba, minden vegyes vonattal utazó álomstációjára. Bor. Sör. Pörkölt. Így is lehetne ezt az állomást nevezni. … Kiszálláshoz készülődtem, mert Ladányban amúgy is mindenki kiszáll”. (Krúdy Gyula)
Legutóbbi módosítás: 2018.01.22. @ 17:56 :: dr Bige Szabolcs-
