holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
fagyba burkolt síron táncra kél.
Elmosódott lábnyomok a hóban,
a fájdalom könnyet eresztett.
Összesüpped sírok, márványkövek,
térdre hullott korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi a vésett neveket.
Hantok ölében megtörik a fény,
rögből rög lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten kegyét így teríti ránk.
Életük egy, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
most fagy honol, hol a szív pihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ég, téli fagy apaszt.
A lélek él csak, jussa öröklét,
a test jel az ősi föld alatt.
Hajts fejet hát, ha erre visz utad
Napisten melegére várva.
Meríts erőt tőlük az élethez,
hogy méltó lehess a halálra.