Ugyan, mit mondhatna a lélek, amikor halottá dermedt
egy ember, talán mert a létbe belefagyott,
mert hideg volt az élet és magához édesgette
őt egy tűzforrón lángoló pokol?
Ugyan, miféle szavak lehetnek itt vigasztalók,
mikor emlékfoltot sem hagy a le nem esett hó,
amikor önmagát egy rossz Truman show-val
búcsúztatta el egy szeretetéhes földlakó,
ahol a többiek egy bulvármoziban ülve
lesték, szurkoltak, osztottak észt
egy elmének, melyben úgy látszik
végleg meghasadt a remény, az emlék, a létezés.
Valaha szép szó volt az ember legnagyobb fegyvere,
a gondolat hasította végig a kongó tájat,
ahogy kiömlött mindenre szenvedéllyel,
önmagát leplezte le, s lett maga az átható bánat.
Azt hiszem
kisírni jó a verset, de néha egyszerűen csak önveszélyes,
ha a rím nem menedéket nyújt,
ha már soha nem a játék mozgatja a pennát,
mókuskerékké válnak a kibuggyanó szavak
és befoghatatlan dúvaddá változik át a lélek.
Én már több száz halált láttam,
hallottam templomban, temetőkben,
sirattam jó barátot zokogva,
sokakat pedig leráztam magamról,
mint a port sepri le nadrágjáról az ember:
könnyen.
A búcsúzás nem az én világom,
hiszen a földre jönni nem is én akartam,
de ma elkortyolok egy kólát wiskey-vel,
a felét a földre ürítem,
a többi meg lassan végigáramlik rajtam.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Kőszeghy Miklós
