Episztola a névtelen régészhez
Koosán Ildikó
Régi idők kutatója!
Te vagy, ki az emberiség örömére
faggatva néhai tört darabokból a mintha egészet,
nyugtalan lelkeden pergeted át ama ősi világot,
eltemetett ideákat, a rég feledésbe merültet.
Őrzi a múzeum tárlatok rengetegét. Idejöttem,
Téged köszöntlek babérkoszorúval, ha zeng a dalom,
hódolatom jeleként ma a szó tüze messzire röppen,
hallja, ki könnyeden siklana át eme mozzanaton:
Fényüregén az idő kapujának bukkan a részlet elő,
izzik a szépség, átsüt az ezredek szürke homályán,
íves a hajlat, vagy mértani lépték, elkap a míves erő,
visszaröpít, hol mestere résnyire ablakot enged az álmán…
Éled a tetszhalott, s a lombtalan ág rügye újra kinő.
Mélyen az érték, földbe temetve tűri, hogy némán
hordozza hátán végtelen hosszan a lompos idő…
Érsz legelébb oda, kezded az izgalom mozdulatával
menteni mind ami kincs, hűen a hangulatát, erejét,
köznapi létben is lélegzel együtt a régi világgal,
benne feledve magad, mint aki éjjel a kedves ölében elég.
Vedd levelem, neked írtam a tisztelet ünnepi gondolatával.
Áve, Te istenek földi kegyeltje! Áve Barátom!
Áldjon az Ég!
Aquincum, A. D. 2010 június 5.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Koosán Ildikó
