Számok, csekkek bűvöletében
égsz el. Ilyen a sors. Utálod,
mégis számba veszed őket.
Ahogy ők rád kényszerítik magukat.
Hol sikolyos sellőnyi öröm, sovány
a fizetés, ott derékaljnyi semmi marad,
üres kőbölcső életek világra jötte előtt,
vagy ébenfekete koporsóba vert
utolsó szeg, elvetélt jövő, pár félholt
krajcártetem, melyből magad
havonta porig rombolhatod.
Számsorok, kivégzőosztagok,
elvérzett végösszegek. A lét
szükségtelen szükséglete ölelkezik
ridegen egybe s ahogy tanultad,
már el is hiszed, nulla magában nulla,
s minden elvész, sápaszt a tudat,
ki nem alkuképes, örök vesztes.
Sátáni ajkakon habzó hivatalos pecsét.
Már nem is kér, de lefoglal s elvesz,
ujjai köré csavar a pluszból mínuszba
fordult semmitmondó bamba lét.
Aztán újra kezded, osztasz s kivonsz.
Se szorzás, se összeadás.
Túlcsorduló étvágy az ínség.
Málló falakba kapaszkodsz csak,
mint ki ingyen konyhák előtt sorjáz,
hol könnyű a zseb s nehéz a lélek.
A bevétel-kiadás számai tesznek
félvakká. A kiadásokat látod,
ahogy halotti torként köréd gyűlnek
s mint kifordított porzsák
havonta hullsz előttük térdre.
A holnapot még összekapargatod.
Boldog vagy, ha akadnak morzsák,
s bőkezűn osztod szét az ígéretek
nincsen maradékát.
