Vers vagy próza? Prózavers?
A mindent tudó google szerint:
A prózavers: olyan költői szöveg, amelynek a formája próza (lapszéltől lapszélig terjedő tördelésű), de nagyfokú költői intenzitás jellemzi. Történetileg két fontosabb változata alakult ki: a hagyományos lírai kifejezőeszközöket mellőző, leginkább a példázathoz közel álló forma, amelynek hagyományai a Bibliához nyúlnak vissza; illetve egy tömör nyelvezetű, változatos hang- és gondolatalakzatokat, trópusokat fokozott mértékben alkalmazó forma.
Tehát két fontosabb. Két karakteresebb. De van átjárás a kettő között és vannak ezek mellett más, itt nem említett érdemeket felvonultató írások szintúgy ebbe a kategóriába gyömöszölve.
A fenti szövegünk nem ér ki a lap széléig, de nem érzünk benne nagyfokú költői intenzitást, példázatnak se találjuk nyomát. Ilyenkor a legegyszerűbb volna rásütnünk, hogy ez egy verssé tördelt próza. Mivel most épp megtehetjük, áttördeltem a fenti szöveget oly módon, mintha próza lenne. Akár elégedetten hátra is dőlhetnénk, de még csak figyelmesen sem kell olvasnunk ahhoz, hogy érezzük, valamimégsem stimmel. Nem próza! Olvassuk el újra!
Állsz a csukott ajtó előtt miután csengettél. Figyelmet erőltetve elképzeled a közeledő léptek zaját. Bizonytalanul tippelsz, nem érkezik válasz, sürgetést érzel. Tétlen várakozás. Fel kéne adni, elindulni visszafele. De mégse, mert ha már itt vagy, jeleztél, habfelhős kádban találta a csengetés, könyvbe merült, nem hallotta – lehetséges mentségek. Rászánsz még kis időt, otthon zavartalanul festhetnéd a nyugtot nem hagyó akvarellt, a város régi víztornyát, előtte a kifolyós díszkúttal. Emberek sorban megeresztik üres üvegeiket, az égen vörös sáv, szürke kőkockás tér, bármit megtehetnél. Kinyitnál egy üveg sört, biztosan jólesne, semmi időáldozat, a magad ura, előhívnád a nyár jó ízeit s élénk színeket, amelyek visszaadnák a szemed mögött meggyűlt csendet. Bárki láthatná, milyen volt ez a nyár, nyarad. Alig látható repedés az ajtón, a kilincs felett. Hangjelzés kellene, ami másnak természetes, konc a tudatnak. Bent mozgás támadt, felkelt a székből hallani lépteit, kiszólt: rögtön! Nem várni, aki nincs szemmezőben, kinagyított üresség, átadva mindened a várakozásnak, aminek a megszakítása máson múlik. Figyelmed fárad, újra csengetsz, jelzésed üresen terül szét az ajtón túli térben. Félszárnyú mondat, aminek csak állítmánya van.
A szöveg egy része hétköznapi közlésnek hat, más része nehezen illeszthető a hétköznapokba.
Líra: habfelhős, visszaadnák a szemed
mögött meggyűlt csendet, konc a tudatnak, szemmezőben, jelzésed üresen terül szét az ajtón
túli térben, félszárnyú mondat,
Próza: összes többi.
No lám. Mégis tartalmaz lírát, nem próza.
Ha pedig nem próza, akkor két lehetőségünk marad, a mindent magába foglaló „egyéb” és a vers. Nézzük, mi szól a vers mellett… Hogy nem kötött a forma, azt látjuk. A versek közül tehát a szabadversek környékén kell nyomozni. A szabadverseknek prózaritmusa van, gondolatritmusa van, zenei eszközöknek lehet teljesen híján, és lehetnek benne szabadon, ötletszerűen. Keresem benne az ismétlődéseket.
Kint:
Állsz a csukott ajtó előtt,
miután csengettél,
Bent:
és
figyelmet erőltetve
elképzeled a közeledő léptek
zaját, bizonytalanul tippelsz,
nem érkezik válasz,
sürgetést érzel, tétlen
várakozás, fel kéne adni,
elindulni visszafele, de mégse,
mert ha már itt vagy, jeleztél,
habfelhős kádban találta
a csengetés, könyvbe merült,
nem hallotta – lehetséges
mentségek, rászánsz még kis időt,
otthon zavartalanul festhetnéd
a nyugtot nem hagyó akvarellt,
a város régi víztornyát, előtte
a kifolyós díszkúttal,
emberek sorban, megeresztik
üres üvegeiket, az égen vörös sáv,
szürke kőkockás tér, bármit
megtehetnél, kinyitnál egy
üveg sört, biztosan jólesne,
semmi időáldozat, a magad
ura, előhívnád a nyár
jó ízeit s élénk színeket,
amelyek visszaadnák a szemed
mögött meggyűlt csendet,
bárki láthatná, milyen volt ez a nyár,
nyarad,
Kint:
alig látható repedés az ajtón,
a kilincs felett, hangjelzés kellene,
ami másnak természetes,
konc a tudatnak, bent mozgás támadt,
felkelt a székből hallani lépteit,
kiszólt: rögtön!, nem várni, aki
nincs szemmezőben, kinagyított
üresség, átadva mindened
a várakozásnak, aminek
a megszakítása máson múlik,
figyelmed fárad,
Bent/sehol:
jelzésed üresen terül szét az ajtón
túli térben, félszárnyú mondat,
aminek csak állítmánya van.
Kint-bent! Ritmus.
Még mindig moroghatunk, hol van kérem, a zene. Rímeket nem látunk, nem hallunk, mondhatnánk. Pedig hallunk, mert bár a szöveg nem csilingel, valamiért jó olvasni. Valamiért jó beletúrni ebbe a szövegbe. Valami varázsa mégis van. Mutatom. Belső rímek? Nem. Valami egyéb, amit nem előállítunk, hanem előáll, ha érzékünk van hozzá. Még mindig az ismétlődéseknél tartunk. Mit hallunk…? Dallamot. Finom, egymásba szövődő dallamot, amit a szövegben megbúvó ismétlődések állítanak elő. Hangzópárosok vonulnak végig, de találunk benne „megszaporodott” szólókat is.
Állsz a csukott ajtó előtt,
miután csengettél, és
figyelmet erőltetve
elképzeled a közeledő léptek
zaját, bizonytalanul tippelsz,
nem érkezik válasz,
sürgetést érzel, tétlen
várakozás, fel kéne adni,
elindulni visszafele, de mégse,
mert ha már itt vagy, jeleztél,
habfelhős kádban találta
a csengetés, könyvbe merült,
nem hallotta – lehetséges
mentségek, rászánsz még kis időt,
otthon zavartalanul festhetnéd
a nyugtot nem hagyó akvarellt,
a város régi víztornyát, előtte
a kifolyós díszkúttal,
emberek sorban, megeresztik
üres üvegeiket, az égen vörös sáv,
szürke (ke)kőkockás tér, bármit
megtehetnél, kinyitnál egy
üveg sört, biztosan jólesne,
semmi időáldozat, a magad
ura, előhívnád a nyár
jó ízeit s élénk színeket,
amelyek visszaadnák a szemed
mögött meggyűlt csendet,
bárki láthatná, milyen volt ez a nyár,
nyarad, alig látható repedés az ajtón,
a kilincs felett, hangjelzés kellene,
ami másnak természetes,
konc a tudatnak, bent mozgás támadt,
felkelt a székből hallani lépteit,
kiszólt: rögtön!, nem várni, aki
nincs szemmezőben, kinagyított
üresség, átadva mindened
a várakozásnak, aminek
a megszakítása máson múlik,
figyelmed fárad, újra csengetsz,
jelzésed üresen terül szét az ajtón
túli térben, félszárnyú mondat,
aminek csak állítmánya van.
Találtunk tehát dallamot. Nézzük meg a szöveg súlyát, „fényességét”. A hangzók döntő többsége magas, ami mégsem zavaró, mert ha sorról sorra haladunk, mire bántana bennünket, segítségünkre siet egy-egy összességében mély sor. Ezzel is zárunk, nagyon helyesen, ahogy a mondat végén levisszük a hangsúlyt, úgy zárjuk ezt a verset is. Ezzel együtt is mondhatjuk, hogy nem nyom bennünket, javarészt lebeg, köztes, hétköznapi állapotunkat tükrözi, hiszen javarész pontosan így vagyunk, nem röpködve, nem vonszolva, valahol a kettő között szemlélődve kint és bent.
Nagy Horváth Ilona
Legutóbbi módosítás: 2018.03.31. @ 11:01 :: dudás sándor