Már tavasz kopog, az ajtó előtt vár,
ruhája színes, arca még fehér
és csillagtalan éjen, ha búvik a hold,
remény ébred – ablakszemén.
már felvettem fehér inged
és gombok közé fűztem
itt maradt félénk sóhajod,
arcomra színeztem egy mosolyt
hajam kontyba tűzve viselem,
a lépcsőn botladozó lépted – keresem,
már nem hazudom – de félek,
hogy elvesztem ölelésed
és azt a néhány visszatért pillanatot,
mi ág-bogán kuporog éjjel
és nappal párnák közt motoz,
már mondtam százszor, de mondom
ezerszer s minden percben,
hogy nélküled hideg világom,
csak álmunk maradt velem – és
szakadt – szél tépte kabátod
zsebében néhány száraz levél,
az a kavics, mely elkísért.
Már tavasz kopog, az ajtó előtt vár,
ruhája színes, arca még fehér
és csillagtalan éjen, ha búvik a hold,
remény ébred – ablakszemén.
…suttogom majd szélbe kiáltom,
ordítom és neked üzenem,
én addig kereslek gyermekem,
míg megtalál vaksi tekintetem.