Surrog, csobog, csörgedezik vagy hömpölyög,
dús lélektér a képlékeny rezdülése,
ujjam hegyétől egész testemben sajdul
az istenadta víz vad hullámverése.
Szelíden sodródnak a gondolataim,
lebegő uszadékfa minden ámulat.
Lágy érintés nyomán kérészek szárnyain
csipkehártyát növeszt a szél, s szétbontogat
friss tükörfényből tengermély azúrokat.
Rejti méregzöld dühét, csak én láthatom,
ha korbáccsal űzi a vad paripákat
bősz haragjában villámló Poszeidon.
Megnyugszik a habok zajló rohanása,
már csak fürge nyelvét nyújtogatja partra
egy ledér hullám, homokba tetoválja
dobbanó szívét – s azonnal el is mossa.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.24. @ 20:10 :: Molnár G. Krisztina