— Halló, halló! Szeretnék segítséget kérni.
— Halljam, hisz’ ez itt egy segélykérő vonal!
— Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám!!!
— Megint egy alak, aki egy kétszáz éves nótát énekel, amire még a nagyapám nagyapja csapkodta a csizmáját… Pillanat, a kolléga jelzi, hogy túlságosan visszamentem az időben, csak az ükpapa. Valami Ó, meg A van a bandában. Na, mondja, mit akar az anyja!
— Jeleztem volt, hogy nem tetszik a frizurám…
— Semmi gond, rengeteg gyorsan és tökéletesen dolgozó parókakészítőt ismerek. Megpukkad a drága mamája, ha önkényesen átrendezteti a haját, majd egy séta után belép az eredetivel a fején, mert a haj a fején nő.
— Ki beszél itt hajról? A frizurámról van szó, óriási bajban vagyok, öregem! Egy Észak-Amerikai rezervátumba jöttünk a társaimmal, hogy az itt ragadt, betolakodó indiánokat — felelevenítve Buffalo Bill hagyományait —, végleg a bivalyok után küldjük. Erre mit ad az ég, golyózáporral és zivatarral fogadnak. Azt hittük, csak nyilaik, meg tomahawkjaik vannak, de nem! Mi távcsöves puskákkal érkeztünk, ők meg átvették a szerepet!
— Megtenné, hogy elmondja, mi köze ennek az egésznek a hajához és az anyukájához?
— Nem tudom, talán felsajdult bennem az anyavágy… Szegény, drága jó anyukám nincs itt, de felejtse már el a hajamat! Nem azzal van baj, hanem a frizurámmal! Egy úgynevezett kínzóoszlophoz kötöztek, a többiek hollétéről semmit sem tudok. Most én is úgy nézek ki éppen, mint egy oszlop… Tudja, nagyon fontos, hogy a nyakvastagság azonos legyen a fej kerületével és gömbölyödjön, de ezek a fiúk, akiknek már több mint kétszáz éve megmondták, hogy nem kéne sem itt, sem sehol lenniük, most nekem esnek…
— Uram, akkor maga egy oszlop!?
— Az oszlopnál gyökereimet kerestem, hogy gyökér lehessek…
— Értem, tehát már nem oszlop, hanem ágak nélküli fa…
— Marháskodik velem. Már beszéltem a frizurámról!
— Igen. Nem akarja megérteni, hogy a haját akármikor visszanövesztem. Elszámolok, mondjuk négymilliárdszor négymilliárdig, és ha hiszi, ha nem, megint lesz haja, ilyen könnyen megy a dolog.
— Ember! Meddig sirassam még magam? Itt állok gyökértelenül, vagy gyökérként azoknak kiszolgáltatva, akiket gyökerestől akartam kitépni. A frizurámat akarják!
— Megmondaná, miféle hajzata van?
— Már megint a haj! Haj, de nem ért maga engem! Haj ellenes vagyok, és ezek a — fáj kimondani, hogy létezők — meg fognak skalpolni!
— Összezavart, a hajáról beszélt… Jóember, honnan gyökerezett oda?
— Fogja vissza magát, beszéljen egyszerűbben, maga sem szeretne szóvirágokat fejtegetni ilyen rázós helyzetben!
— Megdumált.
— Mint mondtam, jöttünk nagytakarítani, erre kiderült, hogy ez a fajtalan hely az Egyesült Államok része, ahol az Egyesült Államok törvénye uralkodik. Amerikáról pedig tudjuk, hogy ahány hely, annyi törvény. Felolvasták a jogaimat, rögtön utána az ítéletet, majd megkérdezték, akarok-e telefonálni, mert jogom van egy telefonhívás lebonyolítására, illetve… Na a védőügyvéd az kimaradt… Itt ugyanis — ahogy ezek az izék nevezik — az ősi törvények élnek tovább. Hiába próbáltam magyarázni nekik, hogy ők tulajdonképpen nincsenek is, kőkemény arcvonásokkal, copfos frizurával villámgyorsan kötöztek ide.
— Ember, akkor magának nincsen haja?
— Ha még egy szót szól a hajról, komolyan mondom, lemondok az utolsó telefonhívás jogáról! Az én frizurám a lecsiszolt, simított, egyengetett, tar fejem bőre. Mindennap gyomirtóval locsolgatom, abban reménykedem, hátha nem nő ki újra az a… hogy is nevezte maga? Tudja, na! Mert időrabló tevékenység frizurám tisztességes karbantartása. Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti!
— Nem tudom, mit beszél, várjon, megkérdezem a kollégát, ő húsz évvel idősebb. Igen, azt mondja, a zenetanárnőjük mondott ilyeneket, akit akkor, gyerekként, szerettek volna likvidálni.
— Rokonlelkű gyerekek voltak! Adja a kollégáját!
— Halló!
— Ti-ti-ti, tá-tá, ti-ti-ti!
— Mari néni kérem, én nem vagyok hajlandó így énekelni! Ne haragudjon, olyan csúnyákat gondoltunk magáról negyven éve. Már nyugodtan mondhatja ezeket az ízéket, de kérem szépen, mentsen fel!
— Nem vagyok Mari néni, hanem a frizurás! Kérem, mentsenek ki! Eszembe jutott, hogy nincs értelme morzézni, mert itt, a körülöttem állók úgysem értik, amit mondok.
— Micsodázni?
— Semmi! Jeleket küldtem.
— Hapsikám, én Magyarországról emigráltam ebbe a rezervátumba! — Uffolt egy indián.
— Atyavilág! A végén ez fog megskalpolni? Hallotta, nem? Az a baj, hogy semmilyen idegen nyelvet nem beszélek, angolul sem. Tolmácsot hoztunk magunkkal, aki nem tudom merre jár, mert nem jött be a rezervátumba. Mit csináljak?
— Majd nagyon hangosan ordítson, lélegezzen, mint a kismamák, közben körbetelefonálunk, keresünk egy tökéletes plasztikai sebészt, és mindent helyreállítunk.
— Mindent? Akkor ezeket, az amerikai föld mocskos bitorlóit végre elviszik az őket megillető helyre?
— Az Egyesült Államokat sajnos nem tudjuk visszaadni az indiánoknak. Fizikai képtelenség, egyszerűen túl sokan vannak az egyik oldalon, a másikon túl kevesen, és talán az igény is megszűnt… Egészen tevékenyen szüntették meg.
— Maga marha, nem erre gondoltam! Épp fordítva!
— Teljesen összezavart. Vajon mire gondolhatott? Hallom, hogy valami történik. Igen, a nagy ordítás! Arra kérem, szuszogjon még legalább egy párat. Ja, kiesett a kezéből a telefon? Te, Jóska, most mit csináljunk?
— Még nem tudom, gondolkodom…
— Halló, halló! Itt Fejebúbos.
— Ilyen könnyen ment a dolog?
— Nem kérem, én a magyar indián vagyok.
— Túlélte a pacák?
— Már régen nem csinálunk olyan igazi, békebeli skalpolásokat, csak jelképeset. Az elsősegélynyújtás is megkezdődött. Egyetlen kérésem van, tényleg keressenek neki plasztikai sebészt és fizessen baromi nagy számlát a baromsága miatt, mert — ugyan megpróbáltuk kitépni, talán sikerrel vagy siker nélkül —, de gyökér. Ez a nagy jóindulattal, maroknyinak sem nevezhető csoportocska még mindig szálka az ilyenek szemében.
— Megdumált, jóember, uff! További jó indiánkodást, uff! Beszéltem, uff!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Boér Péter Pál
