(eladott, majd visszavásárolt bútordarab, néhány új fiók beépítése után)
a Kőgalambok
Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja Vége
ma sem írok habzó országmentő verset
és nem használok antik mohás szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
és olvadó hajót a horizont alatt
elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna
de matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
és helyettem sem viszi más a Mondatot
a Ketrec
óriás napelem
érzékeim kihajtogatva
és egyre csak
szívnám magamba
ami történne velem
de
minden ketrec ketrecbe nyílik
a tágabb szűkebbe ring át
és észre sem veszem
ha rám hegesztik
az utolsó kalitkát
a Bomba
a tűzszerész Idő
benyúl az alkony hóna alá
és hatástalanítja a nappalt
ami volt
már nem ketyeg
Isten csillagokat szór
vaktöltényeket
a Kavics
csodálom e víz gyalulta követ
melyet úgy épít a változás
hogy lecsiszol róla minden fölösleget
s mikor gömb lesz azt görgeti
nem vénül mégis emlékké kopik
így szűnik meg bennem magam
miközben más kezdetet terem
hogy kiteljesedve képes legyen
egy újabb újban létét föloldani
a Kísérletek
próbálkozás mélyebb tudatokkal
gyöngyhalász-sóhaj merülés előtt
föltárt rétegek fosszíliáit feledve
hátha tengerfenék e délelőtt
próbálkozás örök szerelemmel
kísérlet (magamból ki ne lopjalak)
hátha te vagy a másik egyenes mely
sorsommal nem párhuzamosan halad
a Kíváncsiság
Mindenség fonákja éji égbolt
hiába rágják csillagok
nincsen rés sehol hogy megláthatnánk
mi van Odafönt
egyetlen levél-e az Erdő
vagy számtalan másTér és Idő csüng
Isten rügyező sétabotján
marad a kíváncsiság
mely végül magába-omlik
majd újból épül s beomlik ismét
termése épp a mag hiánya
s szomjúságra szomjúságot iszik
mert mi elejétől fogva
bízunk valakiben ám tartalékként
a sorsunkból még kilátszó utolsó hegytetőn
ott lapul a remény orvlövésze
a Pont
az Út csak bennem létezik
ujjbögyöm horizont
amit megérintek maga a Végtelen
s átborzong belém
egyetlen pont között
a legnagyobb távolság vagyok
felhő mely itatósként
fölszívja a mezőt
aortám elszáradt galaxis-ág
jövőm teremtés-előtti
tolvajkulcs terve csak
e móló hajtincse a tenger
érzékeny szemébe lóg
akár emlékek láncai
egy mérhetetlen kútba
az Utazás
Mikor Ricardo utazására
emeltünk poharat, akkor éjjel minden
pályaudvar elgurult, csupán a mozdonyok
maradtak itt, hogy a távolságról meséljenek,
s mi kihűlt, rozsdás kazánokat próbáltunk
fölfűteni képzelettel, mert minden utazás
kintről befelé halad. A jelen, kósza emlék csupán
a párás ablak mindkét oldalán.
