Nap mint nap lassan haldoklom
ráncaimnak gödrében,
gyakran megkísért a magány
sorsom szakadt könyvében.
Mulandó is, állandó is
amikor imádkozom,
súlyos keresztem bűneit
megbánom és átkozom.
Mégis mikor új Nap kell fel
a nagy eget megfestve,
behódolok vétkeimnek
gazságba visszaesve.
Ember lenni, azt jelenti,
rezignált a tudatunk,
angyalok közé vágyódva
disznók közt/ként mulatunk.
Azért várok, reményt látok,
hogy szikrája fény lehet,
nem pedig a pokoltüze
élteti vén lelkemet.
Bár ha mulandó kis lángja,
de állandó a fénye,
megérte Istent szolgálnom,
haldoklón, bűnben égve.
Legutóbbi módosítás: 2018.04.08. @ 22:10 :: Thököly Vajk