Sodornak az áramlatok.
Sudár üzenet rekken, a
test mohón feszül, párolog
a verejték. Csendes ima
rebben a szájról, ostoba
képzetek tavaszról, nyárról,
felfordult a világ, a nap
elválik a tudománytól.
Villogó szikrákat szórna,
kincs a föld ölébe. Béke.
Patakzik a szilaj lárma
zöngéinek dúlt emléke.
Titokban szórják átkukat
a megkövesedett erek.
Itt most a józan ész ural
mát és holnapot, elveszett
belőle az öröm, talán
a szépség szűk tartománya
dereng az ősök dallamán.
A könnycseppek letarolva.
Lelkem falán lakó ikon,
úgy látom, ismét mosolyog.
Éteri szirom ujjamon.
Hullámzó füstoszlop inog.
És arcot ölt, puha párát
fúj a lomhán is tevékeny.
Vérének méri az árát
közönyös semmittevésben.
Varázsigékre szomjazom.
Csend idomul csend falához.
Veszett fejszék porba hullnak.
Köddé válik az öröklét
– maholnap.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Molnár G. Krisztina