Ürügy mindig jól jön, s Lilla születése komoly indok ismét odautazni. Kézbe kell fogni az új családtagot, s bizony amúgy is a skype-nagyszülőknek sanyarú a sorsa, főleg, ha félnapos az időeltolódás. A repülőjegy Marikám nyolc havi nyögdíja, apróságok nem téríthetnek el!
Igaz, nálunk akad egy másik apróság is. Feleségem idiopatikus trombocitopéniás purpurája tavaly igencsak ránk ijesztett. Ja, nem kínaiul beszélek, csak orvosul. Magyar orvosul. Imádom ezeket a doktor-nyelvművelőket. Sokat tesznek a magyar nyelv (indoeurópaias) tisztaságának megőrzéséért. Például, ha egy diák pneumónia helyett azt meri mondani a vizsgán, hogy tüdőgyulladás, kivágják onnan, mint a taknyot. Egy orvos számára ugyanis fontosabb, más országbeli kollégáival értekezni, és ha a páciens nem érti, mit mond, az nem számít.
Elég a dohogásból, térjünk a tárgyra. Szóval az ITP (minek írjam ki a teljes nevét, úgy sem érti senki), egy kétszobás lakás árába került. Szerencsére a biztosító állta… Meleg helyzet volt… Így unokánk (a nagyfiú, aki már négyéves) hiába ujjong: „Jön Mamaaa!” (Na persze, ő helyzetelőnyben van, mert reggel ők skypolnak, én pedig húzom az igát). Miközben nekem azonnal szúrni kezd úgy középtájon, jobboldalt, s a bőrszínem enyhe sárgás árnyalatot vesz fel, leányunk statáriumot vezet be, s kijelenti:
– Ha nincs biztosításotok, ide be nem teszitek a lábatokat!
Nem fél, hogy kitagadom az örökségből. Ez a mai fiatalság! Nevelj kölyköt!
Tehát irány a biztosító. Előadom az igényemet: feleségem a tavaly… izé… szóval meg lehet kötni? Természetesen, s máris kezdi kitölteni az űrlapot. Csak alá kell írnom, és kifizetnem! Nekem ez gyanúsan sima ügy, így elolvasom az apró betűs részt (is). Biztosítanak bármire, kivéve arra, ami kapcsolatba hozható már meglévő betegségekkel. Tehát, ha Marikámnak kiújul az ITP-je, akkor nem. Nekem pedig arra kell. Viszont látásra.
Felhívom bróker ismerősömet. Elküld a Mondial-assistancehoz, ők nemzetközi biztosítással foglalkoznak. Nem várok az űrlap kitöltésére, egyenesen rákérdezek feleségem helyzetére. Biztosít, hogy az ITP nincs a kizárási feltételek közt. Én azért óvatos vagyok, és elkérem a az iratot otthoni tanulmányozásra. Beszkennelem, s elküldöm lányomnak is. Elolvasom a kizárási feltételeket is az apró betűs részben. Cukorbaj… Marikámat a lónak is túl nagy adag kortizon miatt (attól jött helyre), nyilvántartásba vették kortizon által kiváltott cukorbajjal, bocsánat, iatrogén diabétesszel, már megint magyarul beszéltem. Kicsit kutakodok a neten, s megtalálom egy rákos nő esetét: a biztosítását azért nem fizették ki, amikor egy virózis miatt került Brazíliában kórházba, mert állítólag a kemoterápia miatt legyengült az immunrendszere (hogy ne használjak megint orvosi „közérthető” kifejezést). Marikám az égvilágon semmilyen kezelést nem kapott „cukorbajára” hiszen, amint abbahagyta a kortizont, helyreállt a vércukorszintje (bocsánat, glikémia). De ha visszaesik, ismét kortizonnal kezelnék… Szóval passz, nem biztosítják.
Kétnapi telefonálgatás után bróker ismerősöm kideríti, olyan biztosító Romániában nincs, aki ezt a kockázatot vállalná. Jó szakember hírében áll, de még felhajtok egy bróker ismerőst, hátha mégsem tudja jól. A remény hal meg utoljára. S kiderül, valóban nem tudja jól. (Vagy mégis?) Megfogadom a tanácsot, irány az Allianz-Tiriac. Minden rendben, máris töltené ki az űrlapot, s csak fizetnem kell, máris kész… Meglévő betegségeket is biztosítanak, ha a kór akutizálódik. Mármint ha kiújul, súlyosbodik, sürgősség esetén. Nincs apró betűs kizárás! Én gyanakvó leszek.
– És mennyire biztosítanak? – érdeklődök.
Hatalmas összegekkel dobálózik, ötnullás számokkal, lejben. Nekem mégis megakad a szemem az egyik soron. Betegség kiújulása esetén csak ezer euróra (vagy lejre, már nem emlékszem). S a biztosítás ára 1000 lej. Süssétek meg!
Mondom a lányomnak, aki hajthatatlan marad. „Ide biztosítás nélkül nem jösztök! S neked is legyen az asztmádra.” Na, tessék. Ez miféle meghívás? Még újszülött unokámat sem láthatom?
Már egy ideje, amikor kérdik, hogy vagyok, ezt válaszolom: „hízok, öregszem és hülyülök!” Leányom komolyan veszi az utolsót, s kezébe veszi a dolgokat. Szép dolog így leírni az embert? A munkahelyemen kétségbe estek, mert szinte két hónapig nem leszek, még csak telefonon elérhető sem. Az új rezidenseknek azt mondják: „Menj Attilához, tőle lehet tanulni.” Saját lányom pedig elintéz egy legyintéssel. (Igaz, a fiam ezt már harmadikos korában megtette: “Állj félre a számítógép elől, s ne tökéletlenkedj annyit!”)
Másnap diadalmasan jelenti, megvan a biztosító! Igaz, nem kétszáz, hanem több mint ötszáz euróba kerül. Ezek már a háziorvostól kérnek igazolást, mielőtt megkötjük, lássák, milyen kockázatot vállalnak. Már fizetnénk is, de a rendszer nem enged. Kiderül, ők csak kanadai állampolgárokat biztosítanak.
Végül csak kerül egy, az Egyesült Államokban. Azok is lekádereznek, megkötjük. Remélem nem hiába adtunk ki több mint ötszáz eurót. Mindenesetre inkább ne tudjam meg, megbízhatóak-e. Inkább térjünk haza egészségesen. Én nem adok ötszát eurót évek óta nem gyógyszerelt asztmámra (nem volt rá szükség), jó lesz nekem a Mondial is, kétszáz euróért. Én arról is lemondanék, de a lányom megfenyeget: csak Mamát engedi be a házba, ha biztosításom nincs.
Vízum is kell. Nyugodtan nézünk az események elébe, hiszen családlátogatásra megyünk, és nem először. Valóban simán megkapjuk a feleségemét, én valamiért nem tűnök megbízhatónak, munkahelyi igazolást kérnek tőlem, amelyet le is kell fordíttatni. Sima ügy lenne, ha nem lenne az iratpótlásra határidő: egy hét. Nálunk a munkahelyen pedig három munkanap, amíg egy igazolást kiadnak. De még akkorra sincs meg, mert a kérvényem elkallódott. Kiverem a dilihisztit, szerencsére a kórház menedzsere a volt főnöknőm, (milyen jó elismert szakembernek lenni), végül meglesz … péntek délután fél négyre, s én egy óra múlva elutazom, hétvégére. Sajnos nemcsak a saját, hanem barátaink utaztatását is vállaltam. Végül csak találtam egy jótét lelket, aki kivegye a fordítást, s elküldje nekem e-mailen a szkennelt változatot (az ausztrál nagykövetségen elfogadják). Ez még könnyen ment, de a fordító-iroda is hétvégi szabadságot tervezett. Végül némi „térden állós” könyörgés, némi jóakarat, és e-mailen továbbküldött szöveg után megszületett a megoldás egy másik irodában, ahol szombaton is dolgoznak. Amikor barátunk odament kivenni, tagadták, hogy tudnának róla. Szerencsére elég rámenős személy, így az alkalmazott felhívta már víkendező főnöknőjét, aki lefordította, csak elfelejtett szólni alkalmazottjának…
Jó, nem részletezem tovább, a vízum meglett. Szerencsére a mellékvese (ami az adrenalint termeli) túlhajszolástól nem szokott fájni…
Így mielőtt bármi is közbejön, hamar megvettük a repülőjegyet. A „nézzük meg máshol is, hátha kapunk olcsóbbat” jelszóra ráfáztunk, mert amíg keresgéltünk, az alatt a tíz perc alatt megvették az utolsó jegyet arra a járatra, amivel utazni akartunk, így más napra halasztott indulással ráfizettünk kétszáz (fejenként száz) eurót. Biztosítással együtt összesen feleségem nyolc havi nyögdíja.
Lányom közben naponta küldi a „rendeléseket.” Unokáimnak kell, nem nézem az árát, a szükséges új bőröndét sem,(a legutóbb egyik egyszer használatosnak bizonyult), de a súlyát, és térfogatát már igen. S fejcsóválva. Közeleg az elutazás napja, egyre nő a házban az adrenalin- és főleg a follikulin-szint, főként, miután kiderítem, minden járatra harminc kilót vihetünk, (kétszer kell váltanunk oda és vissza is), de az egyikre csak huszonhármat. Az új fényképezőgépem és a laptopom a fotóstáskával meghaladja a kézi poggyász megengedett súlyhatárát. Kell vennem egy új fotótáskát, kisebbet. Újabb költség, de végül beférünk!
Megrendelem a reptéri járatot. No, ez sem megy simán. A reggel hatos járattal elvileg elérnénk a repülőt… ha nem a Prahova völgyén utaznánk. Emlegetem politikai döntéshozóink és kormányaink édes… (azt, a jólneveltségemnek vannak határai), hiszen még terve sincs a Brassó-Ploiesti autópályának, (tizenöt év alatt tárgyalnak róla, de még az sem készült el). Ebből a szempontból utolsó helyen vagyunk Európában. Még egyetlen(!) befejezett autópálya sincs az országban. Végül csak találok egy járatot, amely hajnali ötkor indul. „Majd a sofőr telefonál” – nyugtatnak. Telefonált is! Csak az én telefonom nem szólt. Éjjel „Ne zavarjanak” üzemmódban van. Gyanús, hogy nem hívott még. Jesszus! Három nem fogadott hívás! Szerencsére nem adta fel. Amikor beülünk, mondom neki, hívni akartam, s mondom a számot.
– Azt ugyan hívhatta volna, a kollégám éjjelre lezárja. De elküldte önnek SMS-ben az én számomat, Miért nem hívtak eddig, ha idegeskedtek?
— Mert nem küldte el… – felelem, de jó, hogy már robogunk Otopeni felé. Azért még rákérdek, az irataink megvannak-e, és a feleségem táskája is, amiben lapulnak. A múltkor anélkül indultunk el, szerencsére észrevettem a hiányt. (Ezért a szemfülességért töröltetett sok év alatt felhalmozott bűneim 90%-a. De csak kilencven…) Az idén megúszom a „tengeribetegséget” is a Tömös völgyi szerpentineken, amiben jókora része van annak, hogy ötvenesnél gyorsabban nem cammogunk, és potom három és fél óra alatt megtesszük a százötven kilométert. Áldom az eszünket, hogy nem a hatórás járattal indultunk el.
Leszámítva, hogy az „auto-check-in” használatára senki nem tud megtanítani, bár öt embert is megkérdezünk (náluk működik, a mi esetünkben nem), feladjuk a kísérletezést, és indulnánk az Aegeanhoz, amelynek a gépével utazunk Athénig, ha valaki tudná, hol van. Végül csak megkerül, s szállhatunk fel. A váróteremben nincs wi-fi kapcsolat, így a skype-üzeneteim nem mennek el. Kapok is érte később a fiamtól. Végül írtam SMS-t, de azt ő nem nézte meg. Ez nekem nem mentség, ha Skype-üzenetet ígértem.
Innen megy minden, mint a karikacsapás. Még a bicskámat sem találják meg a zsebemben, pedig átvilágítják a mellényemet. Csak Athénban találom meg, amikor egyebet keresek. Egy kettős „Jesszus!” után némi szívdobogással fűszerezett könnyes búcsút vettem drága, szeretett gombászó-bicskámtól, amelyik többszörös körülnézés után egy kukában landolt.
A görögök megtalálták volna végül, vagy sem, nem derült ki. A fémdetektor kapu viszont tudhatott valamit, mert becsengett. Azt hittem kézi detektorral keresik az okát, de nem, egy papírcsíkkal végigtörölték nadrágomat és több testrészemet, majd betették egy műszerbe, végül átengedtek.
Abu Dhabiban az arabok alaposabb munkát végeztek. Jobban kiforgatták kézi poggyászunkat, mint annak idején Ceausescu vámosai. Igaz, nem csak a miénket. Na, ott kellett volna, előkerüljön a bicska! Magyarázkodhattam volna! Már ha egyáltalán még kérdeztek volna valamit. Úgy hallottam nem épp rózsásak az arab börtönviszonyok, s a terrorizmus gyanúja sem épp biztató jövőt jósolt volna… Lehet hosszút sem.
Nem találtak semmit, de a sok pakolgatás eredménye mégis meglesz. Elveszett a fényképezőgépem akkuja… Az eredeti. Pechemre a pótakku volt a gépben, ami négyszer hamarabb letöltődik… De ez csak lányoméknál derült ki. Ez negyvendolláros szórakozás, és egy hétig nem lesz fényképezőgépem. Azóta szerencsére megkerült, a feleségemnek nem vallottam be. Nem is fogom… Pszt, nehogy befújjatok!
A repülőgépen a legszebb látványokat nem tudom megörökíteni. Pechemre naplementekor hozzák ki az ételt, s ölömben a tálcával nem tudok felállni, elővenni a fényképezőgépet.
Az ausztrál határőrségnek viszont megint velem gyűlik meg a baja. Jó, nem részletezem, mert már unalmas lenne. Azért elég rendes pacák volt mindhárom határőr, mert kézről kézre adtak. Ha a nagy csomagjainkat kibontatja, s megtalálja benne a sok gyógyszert, meg az ipari mennyiségű Duna kavicsot, unokám kedvencét, magyarázhattam volna neki mi is az ITP. Fő, hogy megérkeztünk!
Este tízkor ágyba hulltam. Arra még emlékszem, amikor dőltem az ágy felé… Meg is érkeztem, ez már fél egykor kiderült. Fél négyig hősiesen forgolódtam, akkor meguntam, elővettem a számítógépem, és kiültem a konyhába. Ott derült ki, amit ausztrál stekkernek gondoltam, s amihez hoztam átalakítót, az nem az. Így még azzal sem tudom magam elfoglalni, amíg feltámad a családom. Jetleg… Három nap után sem múlt el… Egy hét után azért már látszanak az első biztató jelek. Mi lesz, ha hazamegyünk, s dolgozni kell…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Vandra Attila