Nézd, anyám, kivirult kerted,
ujjaikat nyújtják feléd a fák,
tulipán ajkát csókolja a reggel,
elsírja bánatát a szalmavirág.
Megújultak a fáradt füvek,
zöld ruhában nevetgél a rózsa,
a ház mögött egy pipacs
a szamócát éppen átkarolja.
Elengedte füstjét a kémény,
kerítés tövébe költözött az árny,
lépések sietnek a köveken,
hozzád igyekszik valahány.
Ébred, s falra kúszik a borostyán,
orgona dúdolva köszönti
a harmat mosdatta reggelt,
látom – a nap veled kelt fel.
Tiszta kötényt kötsz derekadra,
ujjaid simítják cipó fejét,
s mire hozzád érkezik lányod,
a reggeli már régen kész.
Majd asztalhoz ülünk ketten,
én kiöntöm az illatos teát,
te kötődbe törlöd ujjad,
én majd adok rád tisztaruhát.
Aztán csak ülünk csendben,
morzsát keresgél tenyerünk,
és a végtelen csendben
mindig csak rá emlékezünk.
Kimész – letörsz egy orgonát,
azt a lilát, a legszebbet,
óvatos kezekkel – féltve
teszed a fényképe elébe.
Majd elfordulsz – ne lássam
és letörlöd égő-könnyed,
lesimítsz kötődről egy emléket,
pillád alá rejtsz három évet.
…színes madarak jönnek,
te álmodod tovább a tegnapot,
én átölelem vékonyka vállad,
s neked adom a holnapom.