Leszállt az egyszer-állomáson,
most vagy száz éve. Ismeretlen
tájak és utak. Szemgödrében
eső utáni tompa tócsák.
Zárva elnémult robogásba,
zakatolva él. Ami volt: van.
Emlékből kezek integetnek,
illanások, peron tapadna
lábak alá, ha odanézne.
Csodák zúgtak, ezeregy hajnal,
vasútmentéknek pillangói,
kérdezte magát: ki lepkéje?
S válaszolt – szava volt a csendnek.
Ég-föld-vonásos absztraktok közt
legszebb rész volt a repcetábla.
Leszállt az egyszer-állomáson,
indult a fénynek. Ismeretlen
tájak és utak. Súgták kérdőn,
magának már: hol talál vissza?
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: dudás sándor