Kopimadáron és egy akváriumon kívül más kisállatunk nem volt a háznál. Igaz az állatkórházban, ahol dolgoztam, nap mint nap sok állat vett körül. Egy a kórház területén működő boltban ló és kisállat-felszereléseket, gyógyszerészasszisztensi végzettségemnek köszönhetően pedig gyógyszereket árusítottam.
Mivel magam is sokféle kisállatot tartottam, biztos voltam benne, hogy nem jelenthet gondot, hogy a boltban kiismerjem magam. A gondos rendben felpolcozott árukészletet áttanulmányoztam, olvasgattam mi mire való, és tényleg nagyon hamar gyakorlatot szereztem a boltos-kisasszonykodásban.
Voltak olyan vásárlók, akik csak beszélgetésre tértek be hozzám, hiszen az állatok tartásáról, szeretetéről kifogyhatatlan élményeim voltak, amiket szívesen megosztottam az arra kíváncsiakkal.
Egyszer két idősebb úr jött be a boltba, és lónyalósót, pataharangot, meg istrángot kértek. Azt hittem rosszul hallok. Igaz, hogy többször is átnéztem a boltban lévő termékeket, de ilyennel nem találkoztam. Miután látta a két öreg tanácstalanságom, az egyikük lehajolt, s a polc alól kivett két szürkés-kék téglát.
— Itt van-e! — kiáltott fel és rakta elém az asztalra. — Emitt meg a pataharang! — mutatta a másik és vette el közvetlenül a lónyalósó fölötti polcról a gumiból készült, és valóban harangot formáló tárgyat. Teljesen elképedtem. Igaz, eszembe sem jutott megkérdezni a főnökömet, hogy miért van tégla a polcok alatt, de most már tudtam, s egy életre megjegyeztem, hogy milyen a lónyalósó és a pataharang. Hogy így kisegített a két vásárló, én sem akartam alul maradni. Istrángot kértek — gondoltam, hogy valami kötélből lévő dologról lehet szó. Máris ugrottam a nyereghez, amire karabinerrel voltak felerősítve az ostorok, kötőfékek, és mutattam, hogy bizonyára erre találják, amit keresnek. Szerencsém volt. Hamar kiválasztották a nekik megfelelő istrángot, amit a mai napig nem tudom, hogy micsoda, de valami kötél, azt láttam.
Szerettem itt a boltban dolgozni, nemcsak a kedves vevők, hanem az ajtóm előtt sorakozó sok állat látványa miatt is. Jó volt köztük lenni, annak ellenére, hogy általában beteg állatokat hoztak a kórházba. De sokszor néhány hetes vagy hónapos kiskutyák, cicák is megfordultak itt, mikor első oltásukra vagy féreghajtásra hozták őket.
Voltak sajnos csúnya esetek is. Behoztak egy cicust, aki a kutyák réme volt az utcában. Nem félt és mindig szembefordult az ebekkel, most azonban nem járt szerencsével. Ez a kutya tőből kitépte a farkát és a mancsát is teljesen összeroncsolta. Találkoztam olyan esettel is, hogy eltűnt több napra a cica otthonról, s mire hazatért, hihetetlen állapotban találták. Az egyik szeme kijött a helyéről. Olyan látványt nyújtott, mintha egy pingponglabdát tettek volna a szeme elé. A doktornő szerint erőlködéstől vagy pedig valamilyen fertőzéstől történhetett ez vele. Szinte futószalagon érkeztek a sérves kismalacok, vagy a kiherélésre váró kiskecskék, s láttam is, hogyan herélik ki őket néhány perc alatt. De nem tudtam napirendre térni azon, amikor egész nap egy kisállat keserves sírását hallottam. Nagyon rossz volt hallgatni. Átmentem a doktornőhöz, hogy megtudakoljam, mi sír. Egy sérvműtétre váró kismalac volt az. Könyörögtem a doktornőnek, hogy adjon neki valami fájdalomcsillapítót, mert nagyon nehéz volt elviselni az egész napos sírást. Végül is, hogy kapott-e fájdalomcsillapítót vagy nem, arra nem emlékszem, de amikor este a munka után hazaértem, nagyon rosszul éreztem magam. Annyira felgyülemlett bennem a keserűség, hogy miután elpanaszoltam a férjemnek a kismalac esetét, sírva borultam az ebédlőasztalra.
A kórház vezető orvosa egy középkorú asszony volt. Ha egy állatot hoztak neki elaltatásra, akkor mindent elkövetett, hogy új gazdát szerezzen neki, ne kelljen eltékozolni egy ártatlan életet. Sokszor a boncteremben állatketrecek tornyosultak, benne elárvult kutyusokkal, cicákkal, vagy a nagyobbacskák kikötve üldögéltek, arra várva, hogy gazdát találjanak nekik. Sajnos többször fel is jelentették a kórházat, mert állandóan kutyaugatást hallottak a szomszédok. Én is igyekeztem az állatmentő akcióból kivenni a részem, ha valaki patkány vagy egérmérget kért tőlem a boltban, a doktornőhöz irányítottam, akinél mindig volt gazdátlan kismacska. Szerencsére ez az igyekezet többször bejött.
A vidéki élet más volt, mint Pesten. Évekbe tellett, míg úgy érezhettem, hogy befogadtak a szomszédok és az utca lakói. Igaz, én sem igyekeztem a nagy barátkozással, de egyszer csak megszűnt a távolságtartás és egy érdeklődő, figyelmes emberekkel teli utcában találtam magam. Néhány házzal arrébb lakott egy idős asszony a férjével. A férjét ritkán láttam, mert már hajnalban kiment a szőlőbe, ahol napokat is eltöltött. Az idős asszony hamar belopta magát a szívembe, méltó példaképemmé vált mindenben. Berta néninek nagy udvara volt, elől tarka virágos kertje, hátul pedig veteményes, de abban az udvarban gazt nem lehetett találni. Hajnalban kelt és ellátta az állatait. Volt ott disznó, kacsa, pulyka, tyúk, nyuszi, cica meg kutyus is. A nyugdíja nagyon kevés volt, így Berta néni, hajnalban az állatok ellátása után, elment más udvarokhoz segíteni: kapálni, ültetni, ásni, amire szükség volt. Éjjelente kis előszobájában kuporgott és halvány fény mellett, köszvényes ujjaival kesztyűkbe kézzel varrta bele a bélést és hetente vitte vissza a kész kesztyűket a kesztyűgyárba.
Aki ismeretlenül látta, nem lehetett róla jó véleménnyel: piszkos kötényben, piszkos kézzel járt, hiszen egyik munkából, ment azonnal a másikba. Én másnak láttam. Mindig mosolygott. Hosszú, majdhogynem derékig érő szürkés haját befonva, feltűzve hordta. Otthonkája fölött mindig kötényt hordott, melyet jó szorosan kötött meg a derekán. Igazi asszonyos formája volt.
Nálam is sokszor járt, kérte, hogy a kertből hadd szedjen egy kis füvet, gazt a baromfinak én pedig örültem, mert annál kevesebbet kellett nálunk füvet nyírni.
Palántákkal üzletelgettünk, kaptam tőle paprikapalántát én meg adtam cserébe paradicsomot. Amikor sok volt a sárgabarack a fán, amit tudtam, eltettem befőttnek, lekvárnak és a többivel már nem tudtam mit kezdeni, tanácsolta, hogy írjam ki a kapura és adjam el, vagy amikor sok volt a jégcsapretek és már nem tudtuk megenni, a szüleimnek is szatyorszámra küldtük fel Pestre, akkor az ő közbenjárásával egy szegény, idős néninek ajándékoztam, aki eladta a piacon.
Sokszor futottam át hozzá, kezdő háziasszonyként, hogy amit főztem, megkóstoltassam vele, vagy éppen tanácsot kérjek valamiben.
Berta néni imádta a gyerekeket, volt kisunokája, és az én Szilvalányomat is különös szeretettel fogadta. Minden nap sütött süteményt és abból persze Szilvinek is jutott. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor megmutatta a kamráját. A mennyezetig fel volt polcozva, és minden polcon sok-sok befőtt, lekvár, savanyúság és mindenféle új dolog, amit még sohasem láttam. Gyönyörű volt a szemnek, a katonás rend és az a sok finomság látványa. Elképesztő, hogy ez a kis öregasszony mennyit dolgozott és milyen sok energiája volt.
Az előszobája, ahol a kesztyűket varrta, mindig egy halom kacattal volt tele. Innen-onnan, ahol napszámban dolgozott vagy besegített, mindig kapott valami kidobásra szánt holmit. Így bárkinek szüksége volt valamire az utcában, a környéken, Berta néni hamarosan vitte is a kacatjai közül. Így ez a kis előszoba nem volt bizalomgerjesztő látvány, de a szobák, ahová csak ritkán láthatott be a vendég, azok rendkívül tiszták voltak.
Nagyon megszerettem Berta nénit és tisztelem azért, ahogyan él. A nyugdíjából fizette a rezsiszámlát, és amit mellette dolgozott, abból pedig ellátta az állatait. A fia mindennap betért hozzá ebédre és hétvégén pedig az egész pereputty. Összetartotta a családját és gondoskodott az egész portáról.
Már vagy tizenöt éve elköltöztem Tatáról, de többször látogattam vissza a városba és sétáltam az általam ismert utcákban újra. Egyszer sikerült otthon találnom Berta nénit, nem is engedett el üres kézzel, kaptam két üveg szilvalekvárt tőle. Azzal az ígérettel, hogy az üveget majd visszajuttatom hozzá. Amikor pedig nem értem őt otthon, üzenetet hagytam neki egy kis papíron a postaládában.
Tudakozó segítségével megtudva a telefonszámát, egyszer fel is hívtam, alig emlékezett rám. Én mindig nagy szeretettel és tisztelettel gondolok rá, fáradhatatlansága, kifogyhatatlan ember és állatszeretete miatt.
Nem tudom, hogy még él-e Berta néni, és Tatán is nagyon régen voltam, de számomra bizonyosságot nyert, hogy valóban a látszat csal, mert egy mindig piszkos öregasszony, aki állandóan a földet túrja és a házkörül dolgozik, lehet olyan tiszta és igényes, széplélek, aki méltó példaképe lehetne bármelyikünknek.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.04. @ 11:34 :: B.G.Boróka