Hol volt, hol nem volt, talán még az öregapám sem tudja, mikor volt egy legény, aki szeretett volna megnősülni. Bejárta a fél világot, de sehol sem talált magának való feleséget. Pedig a környéken volt jó pár csinos leányzó. Valamiért mindegyikben talált valami hibát.
Ezért a lányok el is nevezték válogatós Jánosnak. Nem csoda, mert hiszen a legénynek a keresztneve János volt.
Jánosunk egész nap a lányok után koslatott és, aki csak az útjába került azt jól megnézte. De egy kis idő elmúltával megállapította, nem lesz jó feleségnek.
— Miért nem tetszek, János? — kérdezték a lányok, amikor látták, hogy megint lefitymálta őket.
— Túl kövér vagy — válaszolta rosszkedvűen, mint aki csalódott, hogy fárasztotta a szemét a leánynézéssel.
A kövérke lány nem hagyta annyiban:
— Hiszen tegnap meg az volt a bajod, hogy Julcsa túl sovány. Mondd csak, János, milyen lányt szeretnél igazán feleségül.
Valójában erre nem tudott, mit felelni. Egyet kaffantott és magára hagyta a kövér lányt.
Válogatós János a faluban már majdnem minden lányt szemrevételezett. Már csak a faluvégi leányka volt vissza, aki nemrég érkezett egy öreganyóval. Senki nem tudta, ki ő és honnét jöttek. Különös teremtések hírében álltak. Nappal alig lehetett látni őket. De amint eltűntek a napsugarak a falu határában lévő magas hegyek mögött, az öreganyó és a leányka kiültek a ház elé a kispadra. Majdnem egész éjjel az eget bámulták.
Ezért a falusiak kicsit féleszűnek vélték őket. Azt tartották, hogy egy rendes falusi ember, amint besötétedik és a tyúkok is elülnek, bemegy a házába aludni, hogy reggel az első kakaskukorékolásra fel tudjon kelni az ágyból.
Válogatós János elhatározta, hogy egyik este meglátogatja a leánykát. Megvizitálja, hogy vajon jó lenne-e feleségnek.
Eljött a kiszemelt nap estéje, és János így szólt anyjának:
— Édesanyám, elmegyek a faluszélre, bekukkantok a nemrég érkezett leánykához, s megnézem, feleségnek való-e.
— Jaj, fiam, ne menj oda! Mindenki mondja, boszorkányok. Nem jó velük ujjat húzni. Majd jövő héten elmegyünk a szomszéd faluba, ahol hetivásár lesz. Találsz ott majd feleségnek valót.
Válogatós János, amit a fejébe vett, abból nem engedett. Amint sötétedni kezdett, elindult a falu széle felé. Éppen akkor érkezett a házuk elé, amikor a leányka és az öreganyó kiült a kispadra.
— Jó estét, öreganyám, meg szépséges leányka! — köszöntötte őket illendően.
— Isten hozott! — válaszolták szinte egyszerre. — Mi járatban vagy errefelé, te legény. Minket eddig a falusiak elkerültek és megvetettek.
— Szeretnék megnősülni, és feleséget keresek magamnak. Mostanáig még nem találtam olyan leányzót, aki megfelelt volna erre a célra. Talán most nagyobb szerencsém lesz.
— Bizony, akkor most vissza is fordulhatsz — mondta az öreganyó. — Kisunokám nem neked való. Ő királyfinál nem adja lejjebb. Jobb, ha ezt itt mindjárt az elején közlöm veled.
János, amikor ezt meghallotta, hangosan elnevette magát:
— Öreganyám, tán unokája királykisasszony? — viccelődött, s közben nagyokat nevetett. — Nekem éppen egy ilyen szép királykisasszonyra lenne szükségem.
— Mondtam, kisunokámat nem veheti feleségül akárki — komolyodott el az öreganyó. — Nem azért jöttünk le a Holdról, hogy egy egyszerű falusi legény feleségül vegye. Különben is, ha nem tudnád, kisunokám édesanyja a Hold.
Ez már Jánosnak is sok volt. Szeretett ő tréfálkozni, sok vicces dolgot eszelt már ki életében, de hogy ez a faluszéli leánykának Hold az édesanyja, nem hitte el.
— Látom, nem hiszed el — mondta az öreganyó. — Nézz csak fel az égre, s ott megláthatod kisunokám édesanyját.
Válogatós János akaratlanul is felsandított a sötét égboltra és meglátta az éppen ezüstösen világító teliholdat.
Mit bizonyított mindez? Jánosnak semmit, hiszen minden éjjel, ha akarta, láthatta a Holdat. Továbbra is azt gondolta, hogy az öreganyónak elment az esze.
— Való igaz, fent az égen ott bandukol a jó, öreg Hold, de ez még semmit sem bizonyít — mondta kissé gúnyolódva.
— Nézd meg jobban! — biztatta az öreganyó.
Válogatós János újból felnézett a fekete égre, s látta, mintha a Hold most még fényesebben világítana és egy női arc tekintene reá le a Földre.
Kicsit meg is lepődött, mert még nem látott ilyet. Ijedten kapta el a tekintetét az égről, és szemeivel kereste az öreganyót unokájával együtt. De sehol nem lelte őket. Eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
Bement a házacskába, de az is üres volt. A kemencében még égett a tűz és a platnin egy kondérban valami étel gőzölgött.
Nagyon éhes volt, nyomban belekóstolt a kondérba. A benne lévő étel nagyon ízlett Jánosnak. Igaz nem tudta, mit készítettek vacsorára a ház lakói. Evett egy kanállal, evett két kanállal, végül megette az egész kondér teljes tartalmát. Bár ne tette volna! Mert, amint az utolsó falatot is lenyelte, malaccá változott. Kétségbeesve röfögött a konyha kövezetén.
— Segítség! Segítség! — akarta mondani emberi nyelven, de csak röfögés jött ki a száján.
Szegény malac nem tehetett mást, kénytelen volt kicammogni a házból. Először azt gondolta, visszamegy anyjához, de végül meggondolta magát.
Már az utcán elkapnák az emberek, azt hinnék, hogy megszökött valamelyik ólból. Nem tudná elmondani nekik, hogy ő a Válogatós János, aki valamilyen varázslattal malac lett.
Az öreganyó és unokájának a házához közel volt az erdő. Csak alig pár száz métert kellett mennie, és már ott is volt. Ha szerencséje lesz, akkor az erdő sűrűjében meghúzhatja magát addig, míg majd csak történik valami. Talán reggelre a varázslat elmúlik és visszamehet a faluba.
Bevetette magát a sűrű erdőbe, és keresett magának egy alkalmas helyet, ahol ellesz reggelig.
János ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Gyermekkorában pajtásaival gyakran barangolt benne, felkutatva a madárfészkeket, tojásokat keresve bennük.
Egy kis idő elteltével rálelt a kedvenc fájára, amely alatt egykettőre a földre hullott falevelekből kényelmes fekhelyet túrt össze. Alighogy leheveredett, s már aludt is. Még messze volt a reggel, amikor hangokra lett figyelmes.
Erdei manók bolyongtak a fák között. Talán maguk sem tudták, hová mennek. Egyszer csak az egyik belebotlott a malacba. Hangosan felkiáltott:
— Nini, hiszen itt egy malac van!
A többiek is mind odaszaladtak, lehettek talán heten is, és viháncolva körbetáncolták.
— Vigyük haza! — kiabálták boldogan. — Nekünk is lesz malacunk. Nekünk is lesz malacunk!
Ez mindegyik manónak nagyon tetszett. Egy indát kerítettek valahonnét, a malac nyakára kötötték, majd húzták-vonták az erdő közepén lévő gombaházukba.
Válogatós János egész úton reszketett, vajon, mi lesz vele? Ezek a kis manók még a végén leölik, és sonkát, kolbászt készítenek belőle. Jó lenne valahogy megértetni velük, hogy ő egy ember.
Hiába röfögött szüntelen, a manók rá se hederítettek. Mindegyikőjük a nagy szerencséjükkel volt elfoglalva.
Megérkezve a gombaházhoz János félelme kezdett beteljesülni. A manók a házból késeket és egyéb disznóölő szerszámokat hoztak elő.
— Ki fogja leszúrni? — kérdezte az egyik manó.
— Én nem — tiltakoztak egymás után a társaik.
Válogatós János szerencséjére manóknál az volt a regula, hogy sem embernek, sem állatnak nem vehetik el az életét. Ha ezt mégis megtennék, akkor kicsi bogarakká változnának.
Hentes hiányában a disznóölés egyelőre elmaradt. János némi haladékot kapott.
A manók jól kikötötték egy vastag fához. Abban maradtak, hogy reggel majd kerítenek egy hentest, aki elvégzi helyettük, ezt a véres munkát.
Reggelre megtörtént a csoda. A malac visszaváltozott Jánossá. A manók igencsak elcsodálkoztak, amikor meglátták a legényt. Először azt hitték, János lopta el az állatukat.
— Gondolkodjatok csak, emberkék, ha valóban én loptam volna el a malacotokat, akkor még itt lennék kikötve? — mondta meggyőzően János. — Kérlek, oldozzatok ki, és elmesélem történetemet, hogyan lettem malac!
Közölük egy idősebb manó, aki a kobakját vakargatva, emlékezett valamire, amikor meghallotta Válogatós János történetét.
— Én már hallottam az öreganyóról meg a Holdanya lányáról. Valóban, ez a két nőszemély mindenféle varázslatra képes. Ettél a főzetükből és ezentúl minden este malaccá fogsz változni, de amint kivilágosodik, újból emberi alakot öltesz.
Ettől János nagyon megijedt. Nagyon mérges volt magára, amiért torkoskodott a kemencén hagyott ételből. Tanácstalanul nézett a manókra:
— Mit tegyek, hogy a varázslat megszűnjön? — kérdezte és reménykedve várta a választ a manóktól.
— Igazából azt nem tudom, ilyen esetben mi a teendő — válaszolta az idős manó. — Annyi bizonyos, az öreganyó és a Holdanya lánya már nem lakik a Földön. Visszamentek az égbe. Ha majd este elkezded nézegetni a csillagokat, megláthatod az öreganyót a Mars csillagon, a lányt meg a Vénuszon. Csak ők tudják levenni rólad a varázslatot.
Ezeket hallván János még jobban megijedt.
— Hogyan tudok én felmenni az égbe. Nem vagyok madár, nincsenek szárnyaim. Ki tud nekem segíteni?
A manók összedugták a fejüket és hosszasan tanácskoztak, amiből János semmit sem hallott és értett. Végül az idősebb manó közelebb lépett hozzá:
— Talán tudnánk segíteni, de ennek nagy ára lesz.
— Kérjetek akármit, teljesítem a kéréseteket. Nem lehet, hogy egész életemben éjjelente malac legyek. Még a végén valaki levág, és disznóságokat készítenek belőlem.
A manók megint összedugták a fejüket, majd mondták:
— Cserébe azt kérjük, öreganyó ősz hajából tépjél ki három szálat és hozd el nekünk.
Válogatós János nem értette, mit akarnak a manók az öregasszony három ősz hajszálával. Ennek ellenére megígérte nekik, ha feljutatják az égbe, akkor teljesíti a kívánságukat.
Egymás tenyerébe csaptak, és akkor az egyik manó elővett egy sípot, majd belefújt legalább háromszor. Erre nagy zenebona lett és a világ minden égtája felől özönleni kezdtek a manók. Egy kis idő elteltével annyian lettek, hogy már alig fértek el az erdőben. Még a manókirály is eljött. A manók egymás vállára álltak és így alkottak egy égig érő lajtorját.
— Most ezen az égig érő manólajtorján menjél fel egyenesen a Holdra — magyarázta el Jánosnak az egyik manó. — Ott beszélj a Holdanyával, hogy hívja magához a lányát és az öreganyót. Először majd az szabadkozik, kitér a kérésed elől. De te semmibe se törődj bele. Ne fogadd el, ha Holdanya aranyat, ezüstöt kínál neked! Tarts ki a végsőkig, hogy találkozhassál a lányával és az öreganyóval.
János megígérte, mindent úgy fog tenni, ahogy tanácsolták, s elindult felfelé az égbe.
Ment éjjel, nappal három napig megállás nélkül. Már azt hitte, sohasem fog felérni.
Nagy megkönnyebbülés volt számára, amikor a Hold felszínére léphetett.
— Mit akarsz, te legény? — kérdezte a Holdanya.
— Szeretném, ha idehívná a lányát és az öreganyót.
— Azt nem lehet — válaszolta a Holdanya. — Mindketten nagyon elfoglaltak. Menjél vissza, ahonnét jöttél, nem fogom idehívni őket.
— Pedig én addig innen el nem megyek, amíg nem beszélhetek velük.
— Adok egy zsák ezüstöt, csak menjél el!
— Nem kell a zsák ezüst — makacskodott János. — Nekem a lány és az öreganyó kell.
— Adok aranyat is, meg mindent, amit csak akarsz. A Föld leggazdagabb embere lehetsz.
Ezen elgondolkodott Válogatós János. A gazdagsággal sok mindent el tudna intézni. Különben is csak éjjel lesz malac. Minden reggel visszaváltozik emberré. Lehet, senki sem tudná meg, mivé válik napnyugtakor.
Már-már ott tartott, hogy egyezményre jut a holdanyával, amikor eszébe jutott, mire kérték a manók. Ha nem teljesíti kérésüket, még nagyobb baj is történhet vele. Mindenféleképpen meg kell szerezni az öreganyó három hajszálát, és el kell vinnie a manóknak.
— Nem kell nekem ezüst, arany és más kincs. Addig nem megyek el innen, amíg nem beszélhetek a lányával és az öreganyóval.
Amikor Holdanya látta, hogy János nem enged, igaz, kicsit keletlenül megparancsolta lányának és az öreganyónak, hogy azonnal jöjjenek a Holdra.
Hamarosan meg is érkezett a két nőszemély napsugarak szárnyán.
— Mit parancsolsz, édesanyám? — kérdezte a lány, de nem vette észre Válogatós Jánost, mert az egy függöny mögé bújt.
— Itt van egy legény, lent a Földről jött beszélni akar veled és nagyanyáddal.
Erre Válogatós János előugrott a függöny mögül és villámgyorsan kihúzott három ősz hajszálat az öregasszony hajából.
— Jaj! Jaj! — kiabálta az kétségbeesve. — Oda a varázstudományom. Add vissza gyorsan, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom!
Válogatós Jánosnak esze ágában sem volt kedve visszaadni a három hajszálat. Jól eldugta az ingje bő ujjába.
Erre az öregasszony az unokájához fordult, és kérte, hogy szépséges szemeivel verje meg Jánost.
A lány először teljesíteni akarta öreganyja kérését, és a legényre nézett. Szemeiből harag sugarai indultak volna el, de Válogatós János is jó erősen a lány szemébe nézett. Amikor a szeretet és a harag sugarai találkoztak, hatalmas égzengés lett a Holdon. Olyan nagy, hogy még a közelben lévő csillagok is megremegtek.
Ha valaki a Földön ekkor felnézett az égre sötét este, annyit láthatott, hogy hunyorognak a csillagok, mintha ki akarnának aludni.
A lány anyja elmosolyodott, majd mondta:
— Lányom, hiszen ez a legény szerelmes beléd. Szerelme erősebb, mint a te haragod. Nincs már hatalmad felette. Azt kell tenned, amit parancsol. Kérlek, ne ellenkezz! Ez úgyis hiábavaló lenne.
Az öregasszony egy ideig még duzzogott az elvesztett három hajszála miatt, de lassan ő is megbékélt.
Legtovább a Holdanya leánya állta a sarat, és durcásan felhúzta pisze orrocskáját.
— Nem fogok engedelmeskedni egy földi embernek. Különben is malaccá változtattam.
— Hát úgy! — komolyodott el az anyja. — Ilyenre használtad varázserődet? Nem megmondtam, hogy mi égiek mindig szolgálni fogjuk az embereket? Ha már van malacod, akkor viseld is a gondját! Lemész vele a Földre, és ott kapsz egy kicsi házacskát és kertet, ahol malackádnak meg kell termelned az ennivalót. Ha csak egy nap is megfeledkezel a kötelességedről, a mélységes űr feneketlen kútjába doblak. Ezen változtathatsz, amint feleségül mész a legényhez, az azonnal visszaváltozik emberré, és soha többé nem lesz malac.
Szegény lány sírt, hogy ilyet ne tegyen vele a szülőanyja, de az kitartott elhatározása mellett és útnak indította őket.
Leérve a manólétrán Válogatós János átadta a manókirálynak a három ősz hajszálat, amelynek a manók nagyon örültek. Elárulták Jánosnak, a három hajszál azért kellett, hogy bölcsőt szőjenek belőle a manókirály kisfiának. Ha nem kapták volna meg, akkor a manók, amíg csak világ a világ, zaklatták volna az embereket. Egy percig sem hagytak volna nekik nyugtot. Így Válogatós János megmentette az embereket, és ezentúl a kicsi manók mindenben segíteni fognak nekik.
Igaz az ő sorsa még nem jött rendbe. Továbbra is az este eljöttével malaccá változott és az ólban röfögött, mint illik egy rendes malacnak.
A lány kénytelen volt a kicsi ház kertjében kukoricát, pityókát termelni, hogy legyen, mit adni este a malackájának. Estére az mindig úgy megéhezett, hogy majdnem szétrágta az ólat.
Nappal, mint ember azért nem tudott jóllakni, mert reggel, amint visszaváltozott emberré, mély álomba merült és egészen napnyugtáig húzta a lóbőrt. Amikor felébredt, kiballagott az ólba és újból malac lett.
Nehéz munka az állattartás. Szegény szépséges leányka egész nap a kertben dolgozott. Ha be is ment a házacskába kicsit megpihenni a forró napsugarak elől, mindig az ágyon fekve látta a legényt. El-elnézte, amint az szépen egyenletesen aludt, erőt gyűjtve estére, amikor újból malac lesz.
Amint nézte a Holdanya szépséges leánykája Válogatós Jánost, úgy érzett egyre hevesebb szívdobogást a mellkasában. Ilyenkor mindig kirohant a kertbe, és szorgalmasan kapálni kezdte a pityókát vagy a kukoricát. Egy ideig ez segített, de amint minél többet nézte a legényt be kellett vallania saját magának, hogy tetszik neki.
A szerelem nagyúr. Egyik nap arra ébredt, hogy halálosan szerelmes a legénybe, s azt gondolta, talán nem is lenne olyan nagy baj, ha feleségül menne hozzá.
Ellenben nem tudta, hogyan mondja meg ezt Jánosnak, amikor egész nap alszik. Egy malacnak azért csak nem suttoghatja a fülébe, hogy szerelmes vagyok beléd. Szívesen lennék a feleséged.
Amikor Válogatós János aludt a lány többször is föléje hajolt és halkan mondta ezeket neki. De a legény a füle botját sem mozdította. Nem hallott belőle semmit.
Kénytelen volt ezeket a kedves szavakat a malacka fülébe suttogni este, amikor vitte neki a moslékot vacsorára. Nagy levegőt vett vakargatva a malacka hátát, majd mondta:
— Szerelmes vagyok beléd. Szívesen lennék a feleséged.
Erre csoda történt a malackából egyszeribe újból Válogatós János lett és a fiatalok összebújtak, mint egy gerlepár. Ásó, kapa, nagyharang — többé nem lehetett szétválasztani őket.
Hamarosan megtartották a lakodalmat, és talán még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Apáti Kovács Béla
