M. Laurens
HÁT TUDOD AMICE…
[Levél egy fűzfapoétához.]
Hát tudod amice, megárt a sok a jóból,
Ám te nem kényeztetsz el minket szóból.
Rímeid kacskák, sánták, már ha vannak:
Mentél volna inkább mormogó tibeti papnak.
S forgatnád az imamalmod éjjel nappal,
Nem harcolnál tollal, tintával s fehér lappal.
Azt mondod a lírádat önmagadnak írod?
De oly sótlan, nem is tudom, hogyan bírod.
S hogy meg nem értett zseni lennél, kétlem.
Bár vakoknak áldást jelenthet a fél szem.
S, hogy nem érdekel téged, hányan olvasnak?
Persze, hisz nem nekünk írsz, hanem a holnapnak.
Szerelmes verseidtől pedig óvjon meg az isten,
Igazi nő, minden során, fájdalomtól szisszen.
Hegyén-hátán, innen-onnan lopott frázis,
Nemhogy szerelem, de rám jött még a frász is.
Hát tudod amice, helyedben nem erőltetném,
Inkább bevetném fűvel, rímfaragó elmém.
Ha nap rásütne, lennének rajta virágok,
S “röpke lepkeszárnyak”, mit annyira imádok.
Budatétény 2018. június. 05.
(amice = barátocskám)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: M. Laurens