Azt mondják a fájdalom az,
amitől a vers VERS lesz.
Akkor a múltam termékeny,
a jelenem meg terhes.
A továbblépés is csak egy séta:
a körforgalomban balra index.
Hiába ragadod meg a pillanatot,
ha levedlett bőrödben sziszegsz.
A bőröndbe tömheted, ami még van,
és hátra hagyhatod, ami már nincs.
Tudod, hogy a baba-naplódba
ott lesz a beragasztott tincs.
Csak próbálom magam beilleszteni
a falra szegelt összképbe.
Hol találhatók család-jegyek
a rám festett arc-térképbe?
Sóbálványokat ölelek félszegen,
s nézek az égre, hátha esni fog.
Eltűntek a régi érintések,
és a köztünk lévő szinapszisok.
A papírt is csak nyolcba lehet hajtani,
a kilencedik éle(t) már hazugság.
Szó-csomók gyűlnek a garatban,
gyomromban tetőzik a tanuság.
Üvöltenek bennem a megjegyzések,
míg csendem légüres térben terjedő.
A hangerőszabályzón miért csak én
látom, hogy balra is tekerhető?
Mennyi vissza-el-megfojtott probléma.
Újabb állomáson állok. Visszaforduljak?
De már csak annyi időm maradt,
hogy elkésni tudjak.
————-
Nincs ez eléggé összeszedve. E/1-ben és E/2-ben is ír, és nem látom, hogy ez valami koncepció része volna. A gondolati ív se ív. Rapszódiának nem elég nagy az amplitúdó. Gondold át ezt újra.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Bíró Rudolf