A műtétsorozat után nem tudtam betelni az önálló járás adta szabadsággal, annyira élveztem. Az iskolában tablót készítő fényképésznővel, a kedves ismerős Mackó Manci nénivel beszélgetve jutott eszembe egy ötlet. Szövetkeztem vele.
Titokban bementem a műtermébe, nagyon kedves volt… Jenőfi nagypapától kapott kis zsebpénzemet vittem előlegnek, és reméltem, a többit kifizetik a szüleim, ha meglátják a fényképemet. Azt mondta, nem kell, ez ajándék tőle, régóta drukkol a családunknak, ő is örül, hogy végre tudok és merek egyedül járni.
… és vártam, mikor kapom meg a kész fotókat. Hát azok épp akkor lapultak a zsebemben, amikor a család és a ház is gyászban volt, a bejárati ajtón fekete drapéria, Pápay nagypapa a kisszobában felravatalozva. Nagymama furcsa, feketeszegélyű zsebkendőbe sírdogálva fogadja a távolról érkező rokonokat.
Csak a boldogító siker járt a fejemben, hogy egyedül megoldottam ezt a magamnak kitalált feladatot, segítség nélkül intézkedtem életemben először, amivel méginkább örömet fogok okozni a szeretteimnek, mint a képekkel. Ragyogó arccal érkeztem haza.
— Gyertek, hamar, nagy meglepetésem van! — harsogtam.
Anyu lecsendesített.
— Jó, jó, csak halkabban. Nagyapád itt fekszik holtan, mindenki szomorú, senki nem képes most semmi örömre.
Láttam arcán a bánatot, elszégyelltem magam. Akkor döbbentem rá, amit addig át sem akartam érezni, hogy nagypapa elment, többé nem járkál itt köztünk, igaz, többnyire barátságtalanul, mégis hozzánk tartozott. Hiányozni fog. A halál végleges.
Megszeppentem, némán tettem le a borítékot. Belepillantott, lassan kivett egyet… a képről ártatlanul néztem rá, és bele a világba. Anyu átölelt.
— Nem tettél semmi rosszat, ez tényleg szép ajándék nekünk, csak egy kicsit rosszkor kaptad meg Manci nénitől. Nagymamának inkább majd holnap adj belőle.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Pápay Aranka
