Vandra Attila: Eukaliptuszok és kenguruk közt
Előszó
Országunk határát átlépve bepillantani a külföld életébe, csodálatos élményben részesíthet. Végtelen lehet más kultúrák megismerésének foka, minősége, felületestől az alaposig; országokról, földrészekről, sőt kontinensekről többet tudni nagy lehetőség, méghozzá több formában létezik. Lehet átutazni valami üzleti-, családi-, elintézni való ügyben, vagy magáért az élvezetért, előre beszerzett ismertető kiadványokkal felkészülve menni. Az sem mindegy, hogy az átélt kalandok emlékét magunkba zárva őrizzük, vagy széltében-hosszában mesélünk róla – szó elszáll, bármilyen jó hallgatni.
Vandra Attila világutazó, bejárta már fél Európát, amikor a családlátogatást kötötte össze a „fordított világú” távoli tájak, ezúttal a titokzatos kontinenssel való ismerkedéssel. Ez azonban nem elég, számára még elmesélni sem kielégítő, kíváncsiságát felkeltette sok-sok hiányos ismeret, amit tudni lehet, vagy inkább kellene Ausztráliáról. Hatalmas kutatómunkába kezdett, alaposan körbejárva a kérdéseire talált válaszokat, mielőtt nyilvánosság elé tárná szerzett tapasztalatait és logikus következtetéseinek leírását. Így került fel előbb folytatásokban az izgalmas, színes élményeket fotókkal dúsított beszámolója a Héttorony Irodalmi Magazin oldalaira, majd a Brassói Lapok is kezdte közölni heti rendszerességgel, és mindkét olvasótábor körében nagy érdeklődést váltott ki.
Megismerteti az olvasókkal Ausztrália kialakulását, földrajzi elhelyezkedését, történelmét, ősi kultúráját, a „fehér átok” hatásait és a mára kialakult életét. Úgy is, mint a legek kontinensét, aminek növény- és állatvilágát sem csupán bemutatja, hanem olyan aprólékos gonddal és szeretettel tárja elénk, hogy vágyat kelt az olvasóban egy hosszú barangolásra oda repülni.
A könyv születése egyenesen következik a gazdag tudásanyag és színes tartalom, könnyed, magánéleti epizódokkal tűzdelt, olvasmá-nyos szöveg közreadásának igényéből.
Szeretettel ajánlom minden szép élményt és tudást befogadni kész olvasónak ezt az értékes úti beszámolót.
Pápay Aranka
Részlet:
Hurrá, megyünk Ausztráliába!
Amikor a lányomék Aotearoa-Új-Zélandra költöztek, kissé epésen kérdeztem: „Messzebb nem találtatok?” Brassótól távolabbi hely ugyanis csak a Csendes-óceán közepén található. Akkor azzal vigasztalt, nézzem a jó oldalát. Onnan már csak közelebb jöhetnek. Tamáskodásom (tőlük kitelik, hogy a Holdon kössenek ki), nem vált be, így életük következő állomása Melbourne lett, Viktória Állam fővárosa, amelynek valamivel több a lakosa, mint Aotearoa-Új-Zélandnak. Tényleg közelebb van, el kell ismernem, nemcsak kilométerekben mérve, hanem kettővel kevesebbszer is kell átszállni a repülőn. Azt az ötvenkét órás utat, amellyel első alkalommal eljutottunk hozzájuk, azt senkinek sem kívánom.
Unokánkat látni a világ végére is elmegyünk, s Melbourne csak huszonegy óra! Tehát megyüüünk! Na de mi, kalandok nélkül? Tehén és gatya!
Pedig olyan simán indult az egész! Mivel Zita tours sem tudott olcsóbbat találni, irány a Micomis utazási iroda, s ha valami közbejön… Mert erre fel kell készülni! Ami biztos, az biztos! Ha tényleg közbejön valami, ők könnyebben tudnak intézkedni. Így valamivel több, mint fél évvel elutazásunk előtt megvesszük a repülőjegyet. A Qatar Airwaysnek találtuk legjobbnak az ajánlatát.
Már közeleg az elutazás napja, alig egy hónap van hátra, egyre gyakrabban képzelem el, amint újra találkozom unokámmal, amikor lányom azzal fogad, na, mivel jövünk hozzájuk. A képére kiül az akasztófahumor jele. Értetlenkedésemet látva, rákérdez:
— Ti nem néztek híreket?
Nézi a rosseb. Ezért nem szenvedek depresszióban. „Megcsalta, ellopta, elsikkasztotta, megverte, megölte, megerőszakolta, bezárták, vihar, árvíz, földrengés, tzunami, leégett…” Mit nézzek rajta? Ha kész lesz az autópálya Brassó és Magyarország közt, meg a repülőtér… Amikor arról lesz szó a hírekben, megígérem, mindkettőt megnézem.
A lányom felvilágosít, az öbölviszály legnagyobb vesztese a Qatar Airways… A szomszédos arab országok kizárták légterükből a katari légi közlekedést, és ultimátumot adtak… Állítólag a katariak terroristákat támogatnak és beleszólnak a többiek belügyeibe, valamint Iránnal szövetkeznek… No, én nem igazán értem a dolgot. Miért haragszanak jobban Katarra, mint Iránra? Még katari születésű öngyilkos merénylőről nem hallottam, de a 2001 szeptember 11-ikei terrortámadás tizenhét végrehajtója közül tizenöt szaudi volt, és az ultimátum tizenhárom feltétele közül tizennégy beleszólás katar belügyeibe, az Al Jazeera hírügynökség betiltásával az élen… Nos ezért (is) nem foglalkozom a politikával.
Azért sem nézek TV-t! Inkább naponta utána nézek a Bukarest-Doha és a Doha- Melbourne járatoknak. Egyelőre — mint a cigány a viccben: egy kis kerülővel, bíró úr — Irak és Szíria fölött járnak még a katari repülők, csak az indulás időpontja változik nap, mint nap. Az ultimátum három nappal indulásunk előtt jár le, majd a katariak kapnak még két napot. Igaz, mi személyszállítóval repülünk, de az oroszok is lelőttek egyet az ukrán válság idején…
Kolléganőimnek színesen ecsetelem a lehetőségeimet — a cinizmus segít a túlélésben — végül megúszom verés nélkül. Eljön az indulás napja. Feleségem táskája nélkül indulunk el, abban a pénz, a vízumok, a repülőjegyek, az útlevelek… Már a taxiban robogunk, amikor nekem feltűnik, mennyire lezser az asszony. Visszafordulunk, ez állítólag szerencsét hoz (vagy mégse?), s még elérjük így is a reptéri buszt.
Az adrenalinbomba nálam megteszi a hatását, és tengeribetegség környékez már Felső-Tömösnél. S csak ezután jön a Predeáli-hágó… Erősen szédülök, hányingerem van, és egyre rosszabb. A sofőr mentőt akar hívni, én úgy döntök, mégse infarktus, se sztrók, mert a pulzusom normális. Egy benzinkútnál megállunk, hányni nem tudok… Végül csak megérkezünk a reptérre. Ott a rosszullétem tíz perc alatt elmúlik. Soha ilyen kalandom nem volt, inkább egyike voltam azon keveseknek, akik egy viharban (tengeren) megúszták hányás nélkül. Csak a kezdet nehéz, egy ideje haverjaim mondogatják, hogy néha-néha pillantsak a személyimbe…
Végül megérkezünk Dohába épen, és idejében. Ellenőrzés, ez már így van rendjén egy reptéren, nem vagyunk Aotearoa-Új-Zélandon, és úti célunk nem Picton. Az már kevésbé van rendjén, hogy nadrágszíjamat levetetik velem, mert van benne fém, és az ellenőrző kapu túlsó oldalán már nem kerül elő. Állok, fél kézzel tartva a gravitációs erő hatásának épp eleget tenni készülő nadrágomat. A hölgy az ellenőrzőponton érdeklődik, biztos volt-e nadrágszíjam, én meg elég epésen kérdem, engedjem-e el, amit a kezemben tartok. Nem kíváncsi mi történne, ha igent mondana. Leállítják az ellenőrzőpont működését, belenéznek… Nincs. Végül valaki megtalálja, ledobva valahol. Egyik előttem levő gyűjtögethetett, szerencsére nem kellett neki két nadrágszíj… Igazán vicces lett volna végigmasírozni a B termináltól a C-ig (több száz méter) nélküle. Ugyanis a vonatot, amivel mehettünk volna, nem találtuk meg, csak amikor odaértünk. Fenn robogott az emeleten. Újabb ellenőrzés, várunk a beszállásra, elő akarom venni a könyvemet, amelynek olvasását megkezdtem Bukarestben. Az meg is van, de a szemüvegem nincs… Mindent kiszedek a hátizsákból, a felségem is még egyszer. Nincs meg… (Melbourneben megtaláltuk ott, ahol mindketten kerestük).
Az Airbus 380-ason kiderül, hogy a szemüveghiány nemcsak az olvasás lehetőségétől foszt meg, hanem a „Tv-nézéstől” is. Annyira közel van a monitor, hogy zavar, nem látom tisztán, ahhoz szemüveg kellene. Pedig a munkában ritkán veszem elő… Csakhogy itt gyér a fény, és tudom, túudom, időnként bele kellene pillantanom a személyibe. S az út több, mint tizennégy óra. Jajjj… Ezt már a derekam mondja, amelyik már otthon jelezte, hogy nekem van olyan testrészem, vegyek már létezéséről tudomást. Mindegy… Főleg, hogy várt az unokánk! Minden kaland feledve! Hurrá, Ausztrália, itt vagyunk!
Könyvbemutató:
Időpont: 2018. december 17., hétfő, 18 óra
Helyszín: Brassó, Reménység Háza, Moldovei u. 2 sz.
