Elengedni mindent, mit átéltél százszor,
Lecsupaszítani a mát a tegnap bajáról,
Kanalanként szürcsölni a buborékos vizet,
Úgy csípi nyelved, mint a hazugság, ha fizet.
Belefeledkezel egészen a keserű félelembe,
Azon töprengsz, hogy gyűjthetnéd egybe.
Szikrázó szemekkel meggyújtanád azt,
Pedig tudod, az sem nyújtana már vigaszt.
Majd az ijedtségtől félrenyelnéd a nyálad,
Kicsit fuldokolnál, hátha magával ragad a bánat.
Mégis köpni próbálsz, mintha váladék lenne,
De nem megy, nem jön ki most sem egybe’.
Elengedni mindent, mit átéltél százszor,
Menekülni csendben a holnap zajától,
Folyton visszanyelni a szakadozó sírást,
Nagy levegőt venni, meg ne lássa más,
Ülni görnyedten, mint egy zavart kiskamasz,
Elengedni, de soha meg nem bocsájtani azt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tóth Zita Emese