— Most már belátom, többet kellett volna törődnöm Gabival. Utólag ébredtem rá, hogy a saját, majd később a fiammal együtt vállalt munkákat mindig a család elé helyeztem.
Hónapok, évek teltek el, hogy nem voltunk sehol. A beígért kirándulások, mozi-látogatások, mind miattam hiúsultak meg. Még őrzöm azt a bónus — színházjegyet, amit Gabinak ajándékoztam egyik névnapján, hogy bármikor beválthatja nálam, csak válassza ki, hogy hová szeretne menni. Erre sem került sor. Állandósultak a viták a tévéműsorok nézése kapcsán is, Gabi a sorozatait nézte volna, én pedig a tartalmasabb, színvonalasabb műsorokat. Igen, bizonyára az a húsz év, az az oka mindennek.
— Amikor nyugdíjas lettem ő jelentette nekem a kapcsolatot a külvilággal. Imádtam a rendszerességet, ahogy reggel ötkor ébredt és negyed hétkor búcsúpuszit nyomott az arcomba, ahogy fél tizenkettőkor óramű pontossággal hívott fel a munkahelyéről, hogy beszámoljon, hogyan alakul a napja, s ahogy négy körül ismét bejelentkezett, hogy indul máris haza az irodából. S én negyed hatkor már nem bírtam magammal, mert tudtam, éreztem, hogy mindjárt hallom kopogó lépteit az aszfalton és nyitja az ajtót, jön be, siet hozzám, hogy ölelő karjaimba zárjam, kabátját óvatosan lesegítsem, körbe nyakpuszikákkal borítsam parfümittas nyakát, s lábáról leemeljem egérszagú cipőjét, s masszírozzam ujjait, míg papucsát végül rá nem helyezem édes, pici lábacskájára.
Ekkor elcsuklott a hangja, könnyeivel már nem bírt, s zokogásban tört ki. Sírva folytatta tovább.
— Ezekért éltem, ez volt a mindenem, hogy vártam, lestem, szerethettem, és most mi van!? Nincs semmi! Egyedül vagyok a házban, nem vár senki és én is hiába várok, a hajnali nappal kellve, s mint éjjeli bagoly az éjszakát virrasztva várok. Várok egy telefont, egy kezet. Én már senkinek sem kellek!
Elhallgatott. Zsuzsa nyugtatólag simogatta, a fejét már ölébe hajtó, zokogó férfinek. Egy kis ideig még sírt, rázkódott a férfi karjai közt, majd összeszedve magát, erőt gyűjtve meséjét tovább folytatta.
— Egyedül éreztem magam és eljutottam arra a pontra, hogy nem bírtam kivárni, míg Gabi hazaérkezik. Akkora feszültség gyűlt össze bennem, ahogy vártam. Igaz benne volt egy kis féltékenység is abban, hogy az italhoz nyúltam. Féltékeny voltam azokra, akik látják reggeli útja során, amikor az irodába siet, a kollégáira, a főnökére, akik több órán keresztül a közelében lehetnek, azokra, akik telefon beszélnek vele és azokra, akik hazafelé látják és utaznak vele a villamoson, metrón. Ezt, hogy magyarázhattam volna meg neki, hogy féltékeny vagyok rá, aki maga a tisztaság, a becsületesség? Igaz, egyszer mintha próbáltam volna vele megértetni, de szememre hányta, hogy soha nem adott okot a féltékenységemre és megsértődött, hogy mit feltételezek róla. Nem értett meg.
A hónapok lassan teltek, én egyre többször nyúltam az alkoholhoz, közöttünk meg elmérgesedett a viszony, pedig tudom, érzem, hogy a szerelem, a szeretet soha nem múlt el egymás iránt. Azután Gabi beteg lett. Nagyon fájt a csípője, alig bírt menni, sokszor én segítettem fel a lépcsőn az emeletre. Hetekig járt masszőrhöz, gyógytornára, fürdőbe — eredménytelenül, végül egy magánorvos azt állította, hogy idegi alapon beteg, és változtasson az életmódján. Ekkor már szinte alig töltöttünk együtt pár percet a napból, Gabi az emeletre költözött, én pedig a földszinten töltöttem unalmas, magányos óráimat. A vacsorát még elém tette, a ruháimat kimosta, majd összehajtogatva letette a fotelba, de minden közös megszakadt közöttünk.
Végül is az volt a kegyelemdöfés Gabi számára, amikor egy részletes telefonszámla alapján tudomására jutott, hogy míg éjjel részeg bódultságom miatt kizár a hálószobából, addig én hónapokon keresztül, egy régi szeretőmmel osztottam meg telefonon a bánatom. Gabi változtatott. Néhány hónapon belül lakást vásárolt és faképnél hagyott, egyedül a nagy házban. Ott lézengtem a kietlen, rideg épületben, és nem találtam a helyem. Elhurcolkodott, szinte mindent, ami rá emlékeztetett magával vitt. Az üres lakás börtönömmé vált, idegen volt, és hideg. Csak a három kutya, mi egy ideig még odakötött és akadályozott abban, hogy végleg becsukjam magam mögött a kaput.
Gabi még egy évig várt rám, bízva abban, hogy belátom hibáim és leszokom az alkoholról, ami teljesen tönkretette egészségem, de egyedül már nem volt hozzá erőm. Szinte mindenki elfordult tőlem, barátaim, ismerőseim. Fiammal tartottam valamennyire a kapcsolatot, akinek a házunk pincéjében rendeztünk be műhelyt és a hét minden napján reggeltől-estig ott dolgozott. Néha lementem hozzá, segítettem ebben-abban, majd amikor a munkát befejezte kitakarítottam utána a műhelyt.
Mit hallgattam annak idején Gabitól, hogy ez nem otthon, hanem munkahely, az udvar meg ócskatelep, mert a garázs, az elő— és hátsó kert, mind a fiam által készített kő- és fatárgyakkal, hulladékokkal volt tele, meg vagy hat régi autójával. Ebben tényleg igaza volt, de amíg a bíróság nem döntött a ház ügyében, addig semmihez nem volt kedvem sem a házban, sem pedig az udvarban.
Azután ahogy telt az idő, a bíróság elrendezte a peres ügyet, a házat el lehetett adni, Gabi is pénzéhez jutott, kifizethette felvett bankhitele nagy részét, én pedig vettem egy szoba-konyhás kis kertes házat a környéken, de nem szeretem. Egyedül vagyok. Mindenhol Gabi nyomát keresem, hogy anno mihez ért hozzá, hol érezhetem az illatát, kezei nyomát. Azt hiszem, megőrültem. Már nem is tudom mióta nem beszéltünk, nem láttuk egymást és én ebbe belebolondulok. Mióta elköltözött, azóta nem találom a helyem, nincs rendszer az életemben, nincs amiért éljek, pedig mennyit álmodoztunk arról, hogy együtt öregszünk meg. Kóborlok, megyek egyik parkról a másikra, hátha meglátom egy pillanatra, meghallom kacsa lépteit az úton, s látom, ahogy vörös hajtincsével játszik a szél, ahogy ritmusosan fel- meg leemelkedik járás közben.
— Pista, mit csinálsz itt? — szólalt meg egy ismerős női hang a pad mellett.
A férfi lassan felemelte könnyes tekintetét a földről és gyorsan megpróbált fényt varázsolni homályos szemébe, s kezeivel törölgetni kezdte. Nem volt már mellette a lány. Ki tudja mióta ült magányosan a padon, de az is lehet, hogy a képzelete szülte, azt a kíváncsi diákot mellé, a padra. Felnézett végre.
— Gabi, te vagy az! — kiáltott kérdőn, hitetlenkedve, s azonnal megfogta két kezével a nő derekát, és magához húzta, ölelte, fúrta be magát kabátja illatába és hangos zokogásban tört ki.
A nő, hosszú percekig állta a férfi rázkódását, ahogy erősen magához ölelte, majd egy óvatos mozdulattal lefejtette magáról a ragaszkodó férfikezeket és megszólalt:
— Gyere, hazamegyünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: B.G.Boróka
