Minden nyugszik csendesen, ám valami tompa gond emészt, kövér köd hever rajtam, s szinte jobb ez a sajgás a semminél: akár holtrészeg hullok kifeküdt ágyba, test kívánja megszokott kinyújtózását és remélem a falon az árnyékok játéka csak kín, ami mértéket tartani int, hogy legalább legyenek mértéktelenek álmaim. A kattogó vízvezeték szavára mind elém állnak, n?k, férfiak, felhasználtak, elhasználtak: látom magamban ?ket, a lázadó angyalt a kárhozottat. Mert tudom oltárainkon az áldozat rég nem kenyér, hanem l?dörg? öntudat, a bérházak oldaláról málló vakolat darabjára vésett keresztr?l megszökött isten, markában megrohadt emberi vér. Felednünk kéne a cifra paloták üres g?gjét nekünk, kik itt születtünk döglött gyárkémények alján és tehetetlenül nézzük, hogy eszméink kiásott hulla gödreit telehordja szennyel és mocsokkal a röhög? id?. Bár már nem hiszünk a feltámadásban, ideáink süpped? halmain néha még akad egy-egy korhadt szárú virág, csontszirmait a szél eltüzelt zászlaink helyett lobogtatja, melyek szürkén izzó hamvait lesütött szemeinkbe szórja, mert égni kell hétköznapi lázadásainknak. A fennmaradás nagy zálogát zálogba tesszük, eladjuk zálogcédulánk vagy elcseréljük kenyérre, borra, hazugságra, kinek mi telik bel?le, s ha ritkán, dölyfös jóllakott mámorunkban felemeljük földre ejtett pillantásainkat, kiperegnek bel?lük a gúnyos megbocsátás jégszilánkjai. Már tudom, korhadó erd?k lettünk, villogó fejszékre éretten jajgatunk, madaraink tollaikat az árulás még mindig vörös tintájába mártogatják, és szégyenük édes viaszába nyomják halálos ítéletünk lopott pecsétjét. De mi élni akarunk, akár gyümölcstelen fákként, hiszen lombunk van vihartól tépett ágainkról csak termésünket marcangolják éhes kezek, gyökereink görcsösen kapaszkodnak a földbe, mégha kétlépésnyi is mit rögös hattyútáncainkra hazánk mostohán meghagyott nekünk.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.15. @ 10:09 :: Fövényi Sándor
