talán a megszokástól
megvénülve
fáradtan kifosztottan
folyton ugyanoda jutunk
ilyenkor micsoda
némaság a fáj
egyre csak lézeng
bennünk a gondolat
torzan kifordultan
és mikor a keresztek
ránk vacogják
minden kínjukat
újra üzenek érted Uram!
(egyedül te érted
az igazat úgy ahogy van
és a szavak mögé rejtett
gyötrelmet is csak te láthatod
ha vége-nincs napjaink
mint az ajtók becsukódnak)