A hajnali hóesés puhán ölelte körbe az ütött-kopott kis épületet, mintha meg akarná óvni a további ütésekt?l és kopásoktól, miel?tt eldózerolják az egészet a föld felszínér?l. Ha a kéményb?l nem tekeregne ki egy halvány füstnyaláb, s nem világítana az ablakban az a parányi fényecske, az arra járó vándor könnyen hihette volna, hogy a házban régóta nem él senki… Pedig volt id?, amikor még virágzó gazdaság volt ez: állathangoktól és gyerekzsivajtól lüktet?, él? Paradicsom, ahol a nagyvárosi zsongás el?l szívesen megbújtak a barátok, hosszan élvezve a gazda és családja vendégszeretetét.
De ez már régen volt.
Odabent csend volt, aludtak a háziak, bár a férfi rögtön felébredt az els? parányi nyöszörgésre is, s furcsamód ilyenkor a fáradtság azonnal elillant a szemeib?l, hogy gépiesen tehesse, amit tennie kellett: legtöbbször csak átnyúlni az óriás ágy túloldalára, s egy simítással el?zni a gyötr? álmokat… Fárasztó, egyszersmind meglep? tapasztalat volt ez a másfél éve tartó, éber alvás, amit a férfi mégsem tudott soha megszokni. Egyedül csak az álmai hiányoztak, mert ha jobban utána gondolt, már az idejét sem tudta, mikor álmodott utoljára…
A mell?le feltör? hangokból ezúttal azonban arra következtetett, hogy nem ússza meg egy simogatással: a tompán rotyogó moraj túlságosan is ismer?s volt. Nyelt egyet és nagyobb villanyt gyújtott, majd megindult a hang forrása felé. Az alvó személy látványa gyengédséggel töltötte el, ahogy mindig is, amikor csak ránézett, és igyekezett nem azokra az id?kre gondolni, amikor ugyanez a test vad gerjedelmet szított benne, hogy aztán kedvére belemerülhessen… Miközben felhúzta a százszor mosott hálóinget a magatehetetlenül fekv? testen, végiggondolta, hogy mindezt miért teszi… Igen. Mint ahogy a múltkor a természetgyógyász asszony is megjegyezte: „Kedves Lajos… ugye tudja, hogy kész csoda, amit csinál? Ha a feleségét kórházban kezelnék, akkor már régen… szóval érti?"
Persze, hogy értette. Madárcsontú, mégis határozott kis teremtés volt ez a természetgyógyász, aki hetente háromszor járt el hozzájuk, hogy különféle kezelésekkel könnyítse meg a beteg kínjait, és talán az egyetlen, aki képes volt reményt önteni a megfásult szívébe, mert történtek már az életben csodálatos gyógyulások…
A sokat emlegetett csoda azonban épp az ilyen keser? hajnalokon t?nt a legelérhetetlenebbnek, amikor a feln?ttekre méretezett pelenkában feketén b?zölgött az ürülék: az asszony létezésének sokszor csak egyetlen, de egyértelm? üzenete. A férfi határozottan tartotta a laza combokat, hogy kell?képpen megtisztíthassa a jól ismert területeket, hiszen hét gyerekük született: hét engedelmes, jó gyerek, akik amikor csak lehetett, jöttek enyhíteni a rászakadt gondokat, s biztosították, hogy soha nem marad majd egyedül, ne féljen elengedni az anyjukat, ha eljön majd az id?… „Mi mindig egy család leszünk, apu…" – mondogatták gyakran.
A férfi megállt az ablaknál, és kibámult a hajnali hóesésbe.
Olyan érzése volt, mintha akaratán kívül beszorult volna a lét egy szörny? darabkájába, ahonnan kijutni éppen úgy fog, ahogy bejutott: egy szép napon talán arra eszmél, hogy minden rendben lesz, s akkor talán nem kell mindig a veszteségeit számba venni… ahogy most. A rák szinte mindenüket elemésztette. Néha azt kívánta, bárcsak véget érne ez az egész, nem élet ez így: mindennap morfiummal tömni a n?t, akit mindennél jobban szeret, csak hogy enyhítse a szörny? kínjait, ezzel azonban szinte örök álomra ítélni; míg máskor a szemét sem merte lehunyni, nehogy elmulasszon csak egyet is felesége halvány lélegzetvételeib?l, mert a hirtelen beálló csend volt a legmélyebb félelmeinek egyike: a néma, a halott csend.
Az elmúlt másfél évben maga is érezte, ahogy változik.
Mintha örökké búcsúzna mindent?l: önmagától, a reményeit?l, a háztól, amit szép lassan meggy?lölt, hiszen minden sarokból ráköszöntött egy-egy régi emlék, amelyek minden alkalommal szinte lebénították: nem, soha nem tudta, hogy az édes emlékek ennyire tudnak fájni…
Aztán minden olyan hirtelen történt.
„Papa…" – szólalt meg egy éjjel az asszony, ami olyan természetesnek t?nt, mintha az elmúlt hónapokban gyakorta beszélgettek volna. – "Tettél a t?zre? Annyira fázom…"
A férfi felugrott az ágyból.
Az élmény, hogy felesége hosszú id? után magánál volt, szinte sokkolta.
"Jól vagy?" – kérdezte rögtön, aztán még vagy ezerfélét kérdezett, mert egyszer?en nem akarta elhinni, hogy bekövetkezett a csoda, amelyre olyan régóta várt… talán az új kezelés segített, az az új módszer, amir?l a természetgyógyász annyit lelkendezett, de oda sem figyelt már rá. Igen, csak az segíthetett.
Egész éjjel le sem hunyták a szemüket. Régi emlékeket elevenítettek meg, és reggel felé még nevetgéltek is, ami végképp több volt, mint amire számított. A férfi végre úgy aludt el, hogy arcán még ott volt az a furcsa izgalom, ahogy elképzelte, hogy másnap felhívja a gyerekeket és elmeséli nekik a csodálatos gyógyulást. Karjaiban a feleségével, hosszú id? után el?ször álmodott.
A temetés Karácsony el?tt egy héttel volt.
Már ünnepi fényben díszlett a falu, amikor a fagyott, agyagos föld tompán koppant a koporsó tetején. Mintegy révületben állt a nyitott gödör el?tt és életében el?ször ?szintén kívánta, hogy ott feküdjön ? is éppen úgy, ahogy azon a délel?ttön karjaiban a feleségével felébredt.
Akkor csend volt. Iszonyú, halott csend.
A beteljesült félelmek csendje.
Nyolc hónappal kés?bb összehívta a gyerekeit.
Kissé meger?södött és néhány kilót vissza is szedett, de azon a napon talán az arca volt a legfurcsább, a szeme például különös fényben csillogott. Gyermekei aggódva nézték a változást, amelyr?l eddig nem is vettek tudomást, pedig gyakorta meglátogatták: ételt és némi jó szót vittek neki, hogy ne érezze magát olyan egyedül a hirtelen jött magányában.
„Talán meglep titeket, amit mondani fogok, de nem akarom, hogy a falu szájától tudjátok meg." – kezdte szégyenl?sen. – „Megtörtént mégis a csoda. Megn?sülök." – szólt, s abban a pillanatban a konyhából zavartan bár, de boldog mosollyal egy madárcsontú asszony fordult ki.
„Apátok és én egymásba szerettünk."- kezdte. – „Tudjuk, hogy mindez hirtelen jött, de talán engem is meg tudtok majd szeretni…"
A hét gyerek és a férjeik, és a feleségeik csak álltak némán. Mígnem az egyikük megszólalt:
„Édesapám, ne izéjjen már… anyánkat még csak nemrég temettük. Maga meg már n?sülne?"
Erre a testvére is felbátorodott:
„Igaz, ami igaz… hogy tud maga házasságra gondolni, még le sem járt a gyászév. Arra nem is gondol, mit beszélnek majd az emberek?"
A férfi megütközve hallgatta. Nem, erre nem számított.
A madárcsontú asszony szólalt meg helyette:
„Igazságtalanok vagytok. Apátok jó férj volt, többet megtett, mint amit bárki is megtehetett volna… szerette, ápolta anyátokat. Kijár neki egy kis boldogság."
„Na, maga csak hallgasson!"- kiáltott rá a legid?sebb lány eltorzult arccal. – „Biztos már aláfeküdt apámnak, amikor még az anyu élt… azér' járt maga olyan szorgalmasan ide!"
A leveg? is megfagyott, mire a férfi felkiáltott:
„Megtiltom! Megtiltom, hogy így beszéljetek! Hát elment a józan eszetek?" – haragjában és csalódottságában alig találta a szavakat. – „Hogy rágalmazhattok meg ilyesmivel? Hiszen olyan friss a dolog, hogy még mi is csak nemrég tudjuk! Ti voltatok az els?k, akiknek elmondtuk! Miért fáj nektek a boldogságom?"
A fiatalok megvet?en néztek rá.
A legkisebbnek könnyek gy?ltek a szemébe, ahogy odavágta:
„Nem is szerethette anyánkat, ha ilyen hamar szerelmes lett! Az nem érdekli, hogy nekünk milyen fájdalmas mást látni maga mellett?"
A férfi leroskadt egy székre és csak nagyon halkan válaszolt:
„Mit tudtok ti a szeretetr?l, és mit a fájdalomról?" – de ezt már senki nem hallotta.
Miután bevágták maguk után az ajtót, az utcára rohantak.
Egymást vigasztalták sírva, és árulást emlegettek, mígnem felt?nt az utca végén egy imbolygó alak, aki szemmel láthatóan részeg volt, majd a fal mellé hányt.
– Na, a Jóska bácsi! – kiáltott fel mutogatva az egyikük. – Amióta meghalt a felesége, teljesen kifordult magából a gyász miatt! Nem, hogy új asszony nem kell neki a régi helyett, de sírba is megy utána nemsokára… – mondogatták, szinte h?sként tekintve az öregre.
Mellettük kend?s nénik pletykáltak éppen:
„Hallotta? A Lajos meg n?sül…"
„Melyik? Az özvegy? Hiszen nemrég temette az asszonyt…"
„Bizony. Azt beszélik, azt a n?cskét veszi el, amelyik járt hozzájuk gyógyítani…!
„Nohiszen… – legyintett mindentudóan az egyikük. – „Akkor azok már rég összemelegedtek! Micsoda világot élünk, aranyos!" – csóválták a fejüket a nénik, és szinte egyszerre néztek az ütött-kopott kis ház felé…
Odabent a férfi úgy kapaszkodott a madárcsontú asszonyba, mintha a maradék, meglelt boldogsága csak úgy kirepülhetne az ablakon.
Tudta, hogy a régi bánat helyébe újak köszöntöttek.
„Mi mindig egy család leszünk, apu…" – szinte hallotta a gyerekei hangját, ahogy végtelen fájdalmában bíztatják.
Furcsa, hogy éppen a boldogságát nem bocsátották meg neki.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:39 :: Kiss Jánosné
