5. fejezet
A születésnap
Julka már messziről hallotta a társaságot, olyan hangosan óbégattak. Őt viszont csak akkor vették észre, amikor egészen közel ért hozzájuk. Éppen kis szünet volt a zenében, így meghallották léptei zaját az avaron. Mindnyájan erősen ittasak voltak már. A két „szomszéd” és Ferike is, aki háttal ült az érkezőnek. Látva a többiek figyelő arcát, hirtelen ő is abba az irányba fordult, de a nagy lendülettől leesett a földre. Julka azon nyomban ledobta a karjait húzó szatyrokat, és rohant Ferike felé, hogy felsegítse, de ekkor a semmiből ott termett egy idegen nő vörös hajjal, nagy, pirosra mázolt szájjal, és a hóna alá nyúlva, mint egy krumpliszsákot, megemelte Ferikét. Nekifeszült, és fellendítette tuskóra.
Julka tőlük csupán pár lépésnyire, szinte kővé meredve állt, nem értette, amit lát, de azt se, hogy valójában miért nem érti. Csak lassan eszmélt rá, hogy leginkább azért volt zavaró a látvány, mert a vöröshajú lány az ő gyönyörű lila pongyoláját viselte.
Sokáig ácsorgott letaglózva, aztán kedvét vesztetten odabandukolt a csomagjaihoz, az egyik szatyorból kivett egy rózsás selyempapírba tekert csomagot. Odament a többiekhez, és az ünnepelt felé nyújtotta az ajándékot. Ferike mohón kapott utána, és egy durva mozdulattal azonnal lerántotta a csomagolópapírt. Csalódottan forgatta a csillogó napszemüveget, és ajkát biggyesztve nézett az asszonyra.
– Ez lenne az a híres ajándék, amivel hetek óta kábítasz? – és fitymálóan körbemutatta. – Jól nézzétek meg! Ezt a sötét pápaszemet kaptam a születésnapomra! No, mit szóltok?!
A vöröshajú odapenderült, kikapta a szemüveget Ferike kezéből, és affektálva az orrára biggyesztette, úgy pózolt a férfiak felé.
– No, jól áll nekem? Szép vagyok benne?
– Neked minden jól áll, persze, hogy szép vagy benne! – gügyögte Ferike.
– Nekem nem tetszik, mert nem látom tőle azt a szép szemedet! – kontrázott az egyik vendég.
– Neked meg, ki a franc osztott?! – förmedt rá durván Ferike. – Befogd ám a pofád!
A vöröshajú legyintett rájuk, és odahajolt Ferikéhez.
– Nekem adod?
– Neked hát…! – édelgett a férfi. Az ölébe rántotta a nőt, és fesztelenül benyúlt a pongyola kivágásába. Szenvedélyesen összecsókolóztak, amitől a lány rúzsa vörös folttá maszatolódott mindkettőjük szája körül.
Julka szédülten állt. Ferike ránézett tunyán, vérben forgó szemekkel:
– Mit bámulsz?! Láthatod, más asszonyom van! Te már öreg vagy, minek kellenél, mikor kapok „fiatalat” is. Te meg hordd el magad, ne rontsd itt a jó hangulatot!
Julka egy ideig nézett rá értetlenül, aztán egy szó nélkül, remegő térdekkel, megindult a kalyiba felé, hogy összeszedje a holmiját. A pár darab ruháján kívül nincs sok mindene, néhány apróság csak, amelyhez ragaszkodik, de azok kizárólag az övéi; a zenélődoboz, a fotóalbum, a mohazöld bársonypárna.
Lassan lépdelt, azt várta, hogy Ferike utána lép, megragadja a karját, és a nyakába lihegi:
– Csak tréfa volt, komédiás tréfa!…Bevetted, bevetted, ostoba vagy, Julka!
És valóban, már hallotta is a háta mögött a férfi lépteit, a karjába erős fájdalom nyilallt ujjainak durva szorításától, de a szívébe öröm és hála költözött. Bár sose szerette ezeket az otromba vicceket, tudta, nincs más választása, neki ez jutott… Nyakán érezte a férfi pálinkaszagú leheletét, s borzongás futott végig rajta.
– Nem ám, hogy bemégy! Innen nem viszel el semmit, mert lecsaplak!
Erre Julkában is felágaskodott a düh, pördült egyet, megragadta a férfi mellén a pulóvert, s nekifeszülve tolta egy fáig:
– Nem vihetek el semmit?! Nem–e?! Mikor én hordtam ide mindent! És most nem vihetek el semmit?! Majd meglátod, hogy igenis elviszek…!
Ekkor a vöröshajú vad tigrisként rávetette magát Julkára, rúgta, karmolta, harapta. Elszántan küzdöttek, tépték, püfölték egymást, majd lezuhantak a földre. Ferike rájuk ugrott, s ütötte ő is Julkát, ököllel, ahol csak érte.
A két vendég egy ideig tanácstalanul nézte a dulakodást, majd egyikük felállt:
– Az istenit! Még megölik!… Gyere már, szedjük szét őket! – Nagy nehezen sikerült szétválasztani a verekedőket, de az indulatok nem akartak csillapodni.
– De innen akkor se visz el semmit! – ordította Ferike, és véres nyálat sercintett oldalra.
– Ne legyél már állat! – rázta meg az egyik szomszéd. – Ami az övé, ahhoz joga van!…
Stimmel, Ferikémő!
Ferike zihálva nézett vissza rá, de a másik férfi is szorosan odaállt, hogy lefogják, ha ismét támadna.
Julka ezalatt beosont a bódéba, találomra összekapkodott pár ruhadarabot, és egy nagy műanyagzsákba gyömöszölte, végül a tetejükre dobta féltett kincseit is. Óvatosan kikémlelt az ajtón, aztán összetekerte a zsák száját, a hátára kapta a pútyerkáját, és kilépett az ajtón. Ferikét még mindig sakkban tartotta a két szomszéd, Julka csak egy futó pillantást vetett rájuk, úgy szaladt el mellettük, be az erdőbe, be a sűrűjébe.
Az évforduló
Vanda kombinéban pózolt a tükör előtt, éppen a harisnyáját igazgatta, s közben elégedetten pillantgatott képmására, amikor megszólalt a telefonja. Viktor hívta:
– Ne haragudj, édesem, de semmiképpen nem érek oda tíz előtt! Itt vagyok az isten háta mögött, lerobbanva, az előbb vontattak be a szerelőhöz, most kapják szét a motort – hadarta.
– Dehát hogy kerültél oda?
– Egy üzlet reményében, szívem, majd mindent elmesélek. Most csak annyit, hogy ne haragudj, de ugrik a mai vacsora, de amint tudok, megyek hozzád, ne aludj el! Csók, szeretlek, és viszlát!
Ezzel meg is szakadt az összeköttetés. Vanda bosszúsan lóbálta egy ideig a kagylót. Ajaj, ha „ugrik” a vacsora, akkor el kell mennie a karkötőkért, hogy itthon adhassa át. Kár, nagy kár, olyan szépen eltervezett mindent, a fagylaltkehely biztosan tetszett volna Viktornak is, de sebaj, tízig még eszébe juthat valami jópofa dolog, ha meg nem, úgyis megteszi, hogy egyszerűen átadja az ajándékot, úgysem a körítés a lényeg.
Felkapta az odakészített elegáns estélyruhát, és visszaakasztotta a szekrénybe, helyette egy szolid nadrágkosztümöt emelt ki. Felöltözött, sminkre semmi szükség, gondolta a tükörbe se nézve, és elindult.
Az étteremben a főpincért kérette, aki készséggel sietett oda hozzá, Vanda csak azt nem értette, miért lett lángvörös a jóember, amikor őt meglátta.
– Jó estét, asszonyom!
– Jó estét! Asztalt foglaltattunk ma estére, de bizonyos okok miatt le kell mondanunk.
– Ó, asszonyom, ezért nem kellett volna ide fáradnia, ezt telefonon is megtehette volna.
– Tudom! Mint, ahogyan maga is jól tudja, hogy nem ezért jöttem személyesen, hanem két aranykarkötőt szeretnék elvinni, amelyeket a desszertben szolgáltak volna fel. – A pincér feje egyre vörösebb lett.
– Valami gond van? – kérdezte Vanda éles, sürgető hangon.
– Nem, asszonyom! Kérem, fáradjon velem! Erre parancsoljon!
Egy csapóajtót nyitott meg az asszony előtt, a konyhai átjáróba jutottak. Vandát kellemetlenül érintette, hogy ide vezették, s nem szívesen ácsorgott volna hosszadalmasan ezen a helyen, hogy a tömény konyhaszag beleszívódjon a hajába, a ruhájába.
– Hozza, kérem gyorsan, sietek!
– Egy picike gond azért van, asszonyom! – toporgott a pincér, és kínjában az arcát, nyakát törölgette. – Kérem, asszonyom, legyen megértő! Tudom, hibáztunk, de a helyzet az, hogy a karkötőket az imént szolgáltuk fel, ugyanis Viktor úr mégsem mondta le a vacsorát.
Vanda lódult volna, de a pincér megfogta a karját.
– Kérem, asszonyom, mi mindenképpen szeretnénk elkerülni a botrányt! Az úr egy hölggyel érkezett.
Vanda dühösen fújt egyet.
– Ne aggódjon, nem lesz botrány! – tolta félre a pincért, s kivágta a csapóajtót.
Tudta, hogy merre menjen, mindig ugyanazt az asztalt kérték. Mire odaért, vad haragja valamicskét enyhült. Megállt az asztal mellett.
– Jó estét! – szólalt meg halk, bársonyos hangon.
Viktor és a lány, egy fitos kis szőkeség, meglepetten néztek rá, Vanda nagyon élvezte a kínlódásukat.
– Csak addig zavarok, amíg megkapom a karkötőket – mondta.
Még mindig mosolygott. Közben észrevette, hogy az egyik ékszer az asztalon fekszik, a férfi előtt, gyorsan odakapott, és a zsebébe csúsztatta. De a másik már a lány csuklóján csillogott, ettől a látványtól bepárásodott az asszony szeme.
Viktor felállt. Bizalmasan közel hajolt Vandához, és a fülébe súgta:
– Később megmagyarázom!
– Nem akarom, hogy megmagyarázd, van, amit saját magamtól is megértek! Kérem a másik karkötőt is!
– Ne csinálj jelenetet!
– Nem fogok! Milyen érdekes, hogy most mindenki emiatt aggódik!
– Akkor most menj el szépen!
– Csak a karkötőmmel, úgyhogy vagy ideadod szépszerével, vagy viszem a babucid kis kacsójával együtt!
A lány közben idegesen piszmogott a kapoccsal, de sehogyan sem sikerült kinyitnia. Viktor odahajolt, lesegítette, aztán átnyújtotta Vandának.
– Most boldog vagy? – Vanda ezt a karkötőt is a zsebébe dugta.
– Nem állítanám! De talán közelebb visz az idilli állapothoz, ha nem hívsz, ha nem keresel többé, s a még meglévő közös ügyeinket úgy intézed, hogy személyes kontaktusba véletlenül se kerüljünk. Igen, úgy gondolom, ennyi figyelmességtől már boldog tudnék lenni. További szép estét!
Sarkon fordult, és emelt fejjel távozott. Nem nézett se jobbra, se balra, a mindvégig aggodalmaskodó személyzetet nem méltatta egy pillantásra sem. Beült a kocsijába, és csak nézett maga elé. Hatalmas őrt érzett, de még nem Viktor miatt. Az önérzete csorbult, a büszkesége csappant meg – alaposan!
Lassan elindult, tartotta magát, csak befelé sírt, és győzködte magát hazáig: „Vanda, erős vagy!”
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
