Csillaghálók néma csendjében
a fösvény hold rejtette el arcát,
éji szélbe kapaszkodva
vadárnyaknak adta át udvarát.
Vajúdott a pirkadat,
teste kíntól hasadt szét,
jajszava szétsimult az égen,
az ébredő hajnali nap fürdött
vérkönny-cseppjeiben.
Magánytól ordító sikátorokban
pislákoló, szelíd lámpafénynél
csak a reggel mesélt titkon…
ágyamba hamis álmokat rejtett,
üres szavak alá gyűrve
karcolta az örvénylő csendet.
Az ég kanócán csüngő
utolsó csillag is lezuhant,
lelkek fénye tükröződött benne,
őrjítő csend üvöltött valóságot,
felhő-árnyék vetült
a múlt (meg nem tett ) lépéseire.
Most karjaid közt alszom,
benned találtam meg
elhagyott gyermekarcom,
s eltévedt magamból
azt a lüktető (hús) darabot.
Testembe préselem hangod,
álmaim nyílnak végtelenné,
úgy hiszlek magamnak,
mintha könnyű buborék lennél,
s hiszem te vagy az,
ki itt a földön,
és ott a mennyben
értem fogantál öröklétre.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.16. @ 15:03 :: Szilágyi Hajni - Lumen