s félek már vissza nem találok.
Itt elhagynak a remények,
feledve az álmok!*
Hetek teltek már el, hosszú órák és percek,
végtelennek tűnik az idő, mióta „hivatalosan”
engem már nem szeretnek.
De még most is úgy fáj,
mintha tegnap történt volna,
életemet adtam, előttem taposták porba.
Hogy tudtad, ezt megtenni velem,
hiszen érző lélek vagy Te is kedvesem?
Hogy dobhatod vissza a szívem
és lököd el magadtól könyörgő kezem?
Tudom – mert éreztem, hogy szeretsz,
s úgy szeretsz, ahogy eddig még senki!
Tudtam és éreztem, hogy fontos vagyok neked,
úgy öleltél, ahogyan még nem öleltek, ezt nem tudom feledni!
Nem akarom ezt a boldogságot elengedni!
Nem hasonlít hozzá semmi!
A megváltozott világ, félek átalakít engem is.
Kivé válok majd – nem tudom,
de nem is akarom, mert az hamis!
Magamat szeretném vissza!
Azt a teljeset, azt az egészet, azt a boldogot!
Miért nem jön vissza a tavalyi nyár,
az a tiszta érzés, ami akkor volt és ott?
Hol van már az a régi nyitott lélek?
Keresem csendben magam. Ki vagyok most,
hogyan élek? Már nem ismerem és nem találom magam.
Fordított képet látok a tükör előtt állva.
Dacolnék a képpel, kiáltok hajamat cibálva!
Nem én vagyok! Ez egy kényszerképzet!
Engem kiraboltak! Én voltam a fény, az élet, az ígéret!
Amit látsz, hidd el csak káprázat, csak fények árnyéka.
De lecsap a való, mióta lettem mások játéka!
Szomjamat hiába is oltanám patak friss vizével,
most már tudom, erdei forrás mellett ülve is érzem:
ahogy napról-napra egyre szomjazom.
C sak az életvize segíthet, mit ott találok ajkadon.
Halálos méreg minden férfi érintése!
Veszélyes átok minden csábos megjegyzése!
Kit még ha a jó szándék is vezérelne,
kitér előlem, én vagyok már veszedelme!
Mert most már állom hullámverését minden folyónak,
De félek! – tán így ítélem életem hiábavalónak!
Legutóbbi módosítás: 2008.04.18. @ 12:38 :: B.G.Boróka
