Tudta, hogy igazam van. Abban a pillanatban apám döntötte be az ajtót.
– Itt a pap, Nora, beszélni akar veled! – dörögte felém.
– Istenem – sóhajtottam.
– Majdnem ugyanaz – próbált jófejeskedni, de egyikőnk sem volt vicces kedvében, így továbbfolytatta. – Szörnyen nézel ki! Én nem is tudom… Zuhanyozz le, vagy mi van, beteg vagy?! – Arca tömény undorral telt meg. – Mindegy is, told le a segged!
Feltápászkodtam, majd összenéztünk Ádival. Még mindig a földön ült, ajkába harapva szemlélt.
– Kitalálok valamit – ígérte, de már nem hittem, hogy segíthet.
És akkor, egy percen belül másodszorra sóhajtottam égi parancsolónkért. Ferenc atya még csak hagyján lett volna, de mellette állt Dávid is, aki mostanra már valamivel magasabb lett, mint a pap, az én százhetvennégy centim közelébe azonban még mindig nem ért.
Megtorpantam. Ádám követett, bizonytalan lépésekkel botorkált ki a szobámból, ujjai rövid, szőke haját túrták.
– Na, gyere… – sóhajtotta, átfogta a vállam, és elindultunk lefelé.
– Kislányom! Gyere ide! – Ferenc atya vénséges szemei kristálykéken csillogtak, ahogy felém lépett. – Nagyszerű voltál! Gyönyörű szép, angyalkám! – ujjongott, majd átölelt a hosszú csuhás karjával.
Már ő is az angyalokkal jön – zsörtölődtem gondolatban. Válla felett Dávid sötét tekintetével szembesültem. Egy pillanatra sem bírta volna levenni rólam a szemét.
– Norcikám, és haladsz-é a dalokkal, gyermekem? – kérdezte, amint elengedett.
– Ó, hogyne, atyám! Angyalok élesítik hangszalagjaimat éjszakánként – vetettem oda.
Ádám oldalba lökött.
– Nem inkább a nyelvedet köszörülik, húgom?
– Azt már rég felvágta a Jóisten!
– Jól van, kicsim! – hagyta ránk az atya, nem értve a szarkazmust. – Ádámkám, kínálj már meg, légy szíves, egy kis lélekerősítővel!
Ádám elnevette magát, majd a konyha felé invitálta az atyát. Hiába tátogtam rémülten, hogy ne merjen egyedül hagyni Dáviddal, csak a vállát rángatta.
Még fel sem ocsúdtam, a fiú már bele is kezdett az idegeim rángatásába.
– Túl sokszor veszed hiába a szádra az Úr nevét – közölte.
– Baszd meg! – közöltem én is, aztán sarkon fordultam, és lépcsőzni kezdtem.
Ő meg beszélni.
– Te vagy az angyal, de én a bárány – kezdte, és nem bírtam otthagyni.
Megfordultam, karjaimat flegmán összekulcsoltam a mellkasom előtt, és a vajszínre mázolt korláthoz dőltem.
– Na, Isten báránya, regélj! – röhögtem el magam, de ő olyan volt, mint egy zombi. Egyetlen vonása sem rezdült soha, pedig nem kíméltem szegényt.
– Én bontom a pecséteket – folytatta, majd szünetet tartott.
– Hát figyelj, nagy mázlid van, hogy itthon van a tesóm. Majd megméri a vérnyomásodat, vagy hőmérőt dug a seggedbe, mert valami nagyon nem stimmel a fejedben – szívattam, és ujjammal a halántékomat böködtem.
És valóban, mintha egy értelmi fogyatékossal próbáltam volna szót érteni: semmi reakció.
– Jöjj és lásd, mondja a négy lovas. Négyen vannak. A vörös árvíz holdfénnyé sápasztja a bőröd, nyomán kiapad könnytavad medre. Szemed zöldje üvegessé ürül, pupilládon át a pokol szabadul ránk…
És itt volt az a pont, ahol a sírógörcs kerülgetett. Borzalmasan megrémisztettek a szavai.
– Elég, te beteg állat! Mi a büdös faszról hadoválsz itt?!
De ő csak mondta és mondta…
– Tested szárad, bűneid pórusaidba ragadnak, és csak dagadsz és dagadsz, mint dagály, ahogy apályba fogy szívedből az élet…
Sírva fakadtam, és azon agyaltam, mivel érdemeltem ki, hogy még ő is kínoz. Hogy ezen a rohadt világon mindenki csak bánt!
Ádám és az atya értetlenül jöttek ki hangoskodásunkra a konyhából. Egy ideig ők is csak némán hallgatták Dávidot.
– Az alvatlan vér hamarosan rohadni kezd, de meg nem halsz, míg be nem jut a többi lovas.
– Mi a fasz folyik itt? – dördült el Ádám hangja, aztán halkan Ferenc atyához fordult elnézést kérve. – De akkor is? Mi ez az egész?
Összeomlottam. De Dávidot ez sem zavarta, csak ömlött a mocsok a szájából. Fejemet a térdem közé hajtottam, még zokogásom sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a hangját.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:12 :: Lovasz Evi
