Ugyanolyan hétvégi nap volt, mint amilyen általában.
A vasútállomáson a vonatra várakozók tarka serege állt a tűző napon, vagy húzódott váróterem füstös savanyú helyiségébe, ahol a sarkokban eldobált cigarettacsikkek mellett lassan haladva az idővel málladozott a vizes, salétromos vakolat. A lekoptatott padon féllábú cigányember nyűzgette hegedőjét, de amikor az ügyeletes vasutas bejött, megszeppenve, mint a lekvárlopáson kapott gyerek a háta mögé dugta, mosolyra merevítve barázdált, borostás arcát.
Árnyékban is lehetett vagy negyven fok meleg.
Az emberek a hatalmas gesztenyefák alá húzódtak, enyhülést keresve az égető napsütéstől. A váróterem előtt egy atlétatrikós, kövér férfi izzadt kegyetlenül, hasonló alkatú felesége legyezgette egy összehajtogatott újsággal. Rövidnadrágos kisfiú szaladgált a várakozók között, anyja sipítozva kérlelte, de az rá sem hederítve tekergette a képzeletbeli volánt. Egy fiatal pár egymáshoz tapadva nem törődve a körülöttük állókkal csókolózott. Mögöttük túrázó kisiskolások lesték el a szerelmi gyakorlat fortélyait, miközben a tanító néni igyekezett sorba rendezni őket.
Sárika néni is ott volt a vonatra várakozók között, mint minden szombaton. Kevés rokkant nyugdíját egészítette ki a piacozással. Éppen két nagy szatyor tojást vitt eladni a városba. Alkalmanként zöldséget, egy-egy letojt tyúkot is kicipelt magával,, de leginkább tojással kereskedett.
Két hete nagy baj érte. Visszaesett a magas lépcsőről, és a több mint kétszáz tojásból csak néhány élte túl a balesetet. Szégyenszemre, sok gúnyosan mosolygó arctól kisérve, fájós térddel, sírással küszködve ment haza.
A vonat lassacskán behúzott az állomásra. Megindult a roham a felszállásért.
Egy udvarias fiatalember felsegítette Sárika néni táskáit, miközben egy nagybajszú öregúr nem kevés erotikus töltettel hátulról tologatta felfelé, gyorsítva a vonatra kerülést. A dohányzó fülkében az ablak mellett sikerült helyet találni. Ide ült a segítőkész fiatalember is, aki elrendezve hátizsákját, cigarettára gyújtott és hátradőlve az ülésen csendesen nézelődve eregette a füstöt.
Sárika néni összerakva, elrendezgetve maga körül holmiját, nagy sóhajjal, érdeklődve kérdezte meg útitársát:
– Maga hova utazik fiatalember?
– Csak ide a városba a szüleimhez. Szünet van az egyetemen, most ráérek meglátogatni őket. Apámnak sajnos levették az egyik lábát, így a munka édesanyámra marad. Nagyon elkél a segítség otthon. – felelt a fiú készségesen.
A néni, arcán együtt érző, fáradt mosollyal igazgatta tovább szatyrait.
Átérezte a fiú gondjait, hiszen az élet neki is nagyon szűken mérte az örömöt az igazán boldog percek elvesztek a napi gondok között.
Általában, ha két idegen ember találkozik jobbára örömeikről, sikereikről szeretnek beszélni, igyekezve minél jobb színben feltüntetni magukat családjukat, így köttetnek ismeretségek, barátságok, életre szóló kapcsolatok.
Másképp van ez nálunk, magyaroknál. Ha két magyar találkozik, pár mondat után előkerülnek a fájdalmak, gondok, megélhetési problémák. Utána azzal a tudattal válnak el egymástól elégedetten, hogy másiknak se jobb, ő is legalább olyan szerencsétlen, mint magam.
Sárika néni kipillantott az ablakon.
A futó villanyoszlopokat látta, a töltés mellett magasodó vadkenderek sűrű bokrait, a távolban egy kikötött, bőgő tehénkét, aki szomjúságtól csigázva tekergőzött a rövid pányván. Néhány suhanc összeverődve szaladt az úton köveket dobálva a szerelvény felé.
Gondolatai a múltba tévedtek. Eszébe jutott sikertelen házassága, részeges, brutális férje, aki miatt szeme fényét, egyetlen kislányát, Mártikát, elvették tőle a gyámügyesek, s nevelőszülőkhöz adták.
Férje halála után évekig kereste, de nem sikerült rátalálnia.
Most is ő jár az eszében.
Milyen szép lehet, hisz lassan felnőtt nő már, ősszel tölti be a huszadik évét. Eszébe jutott az is, hogy talán ő is kereste már, de régen elköltözött egy másik faluba, új életet kezdeni.
Magányosan él hosszú évek óta, csodavárásban.
Régen nem a mesebeli herceget várja, aki betoppan hozzá, hanem egy szőke lányt, aki azt mondja neki: – Édesanyám mindent megbocsátok, szeretlek! Elmosolyodott a hamis képzelgésen, és a vonat monoton zakatoló kerekei visszazökkentették a keserű valóságba.
– Hé, piacra megyünk, tojásokat eladni, vége a szép álmoknak, térj magadhoz!
Kicsit megrázta fejét, a fiatalemberre nézett, és megkérdezte:
– Hol száll le kedveső
– Még két megállót megyek – mondta a fiú.
– Akkor együtt szállunk le. Ha megkérhetem, segít majd? Tudja, nehéz ezekkel a csomagokkal.
– Természetesen, nagyon szívesen.
– Hogy szólíthatlak fiacskám – váltott át bizalmasabb modorba az öregasszony.
– Misinek – felelt a fiú, közben a jegyét készítette elő, mert a másik kocsiban megpillantotta az erre tartó kalauzt, aki lassan, szinte araszolva haladt, hiszen nagyon sok volt az utas. Türelmesen megvárta, míg azok a bőrönd, a táska a zseb legmélyéről előhalásszák menetjegyüket. Szemüveges, őszes halántékú úr, látszik, hogy régóta kenyere a vasút, tudja, hogyan kell bánni a különböző vérmérsékletű utasokkal.
Mellette egy fiatal lány is ellenőrizte a jegyeket. Ő most tanulja a jegyvizsgálói munkát. Szép kék szeme volt, ezt közelebb érve Misi is észrevette. Egyébként is megakadt a szeme a feltűnően csinos kalauzlányon, akin sokat sejtetően feszült a világoskék blúz.
Sárika néni is előkerítette jegyét, majd odaadta az őszes jegykezelőnek. Automatikus volt a mozdulat, régóta ismerték egymást, szinte egymásra sem néztek. Új mondanivalójuk nem volt, így a köszönésen kívül nem váltottak szót. Egy röpke pillantást vetett a csinos kisasszonyra, aki épp Misi jegyét kezelte. A fiú viszont le nem vette szemét a lányról, aki kedvesen ránevetett és tovább lépett, a következő utashoz.
A szomszéd ülésen a fővárosból hazatérő munkások ultiztak. Harsányan ugratva egymást, össze összekoccintották sörösüvegeiket. Legtöbbjüket feleség meg a gyerekek várják otthon. Örülnek annak is, hogy dolgozhatnak, hiszen az itteni falvakban egyáltalán nincs munka, és ahol munka nincs előbb utóbb élet sem lesz, hiszen a növénynek is kell a napsütés, mért ne lenne ez így az emberrel is! Ezért a kevés „napsütésért” vállalják a zötykölődést, a nehézségeket.
Sárika néninek a kalauzlány láttán, újra eszébe jutott Mártika, de elhessegette a gondolatot magától, hiszen évekig megszállottan figyelte a hasonló korú fiatalokat, mindegyikben az ő gyermekét vélve felfedezni. A szomorú valóság az volt, hogy egyikben sem találta meg elveszett kislányát. Így elfásultan már nem is kergette a gondolatot, nem reménykedett. Hanem most mégis emlékezett valamire.
Mikor Mártika nevelőszülőkhöz került előtte néhány héttel a Hanák postás kis pulikutyája megharapta a lányka kezét. A doktor úr azt mondta, hogy a bal hüvelykujja alatt a v betűhöz hasonlító forradás maradandó lesz, elkíséri élete végéig. Három éves lehetett ekkor. Ezen merengett, mikor a vonat megállt.
Misi lehúzta az ablakot, és az indulást jelző kalauzlány felé nézett. Finoman intett kezével, mire ő mosolyával regisztrálta az „adást”. Szemük úgy gabalyodott egymásba, mint a szerelmeseknél szokás.
A szerelvény komótosan elindult.
A fiú a hátralévő egy megállónyi időben azon töprengett, hogyan ismerkedhetnének meg, hogyan kérhetné el a telefonszámát, hogyan beszélhetne meg egy találkát vele. Eszébe jutottak szülei, akik már nagyon várják, és megpróbálta elhessegetni magától a reménykedést.
Sárika néni pedig a fejéből nem tudta kiverni azt a sebhelyet. Hirtelen, mint a villámcsapás végigfutott testén az érzés. Csak ő lehet, igen, szőke, húszéves, minden egyezik, ő az Mártika! A forradás?
Mi van, ha nincs rajta, akkor bizony megint becsaptuk magunkat. Így vívódott magában. Lassan készülődni kell, le kell szállni a vonatról, el kell menni a piacra, eladni a tojásokat, majd újra haza. Nincs idő a folytonos álmodozásokra. Így hessegették el maguktól az ábrándokat mindketten. A néni mégis csak megszólalt:
– Misikém, megtennéd nekem, ha leszálltunk előreszaladsz és megnézed annak a kis jegyvizsgáló lánynak a kezét, és ha látsz rajta egy forradást, intenél nekem. Nagyon megköszönném a szívességedet – kérlelte útitársát.
A fiatalember a remegő hangból érezte, hogy itt valami rejtélyes titok lappang. Megilletődötten, és egy kicsit örülve, hogy a sors mégis útjába hozza azt, ami már egyszer veszni látszott, halkan felelte:
– Persze, megteszem, hát persze…
A megálló vasúti kocsiról lesegítette a nénit, érezve, hogy az minden ízében reszket.
Észrevette a peronon álló lányt, aki a sípot a szájában tartva, a kezét magasba lendítve akarta elindítani a vonatot. Az utasok közül sokan szálltak le ennél a megállónál így az indítás késlekedett.
A fiú a lány felé futott, aki nem tudta mire vélje ezt a nagy lelkesedést. Örült is egy kicsit, hiszen neki is megtetszett a magas, barna, jóképű srác. Szívet tépő kiáltás szaladt végig a várakozók között:
– A kezét, nézd meg a kezét!
Ebben a kiáltásban benne volt az elmúlt évek sok-sok fájdalma, reménytelen várakozása. Az öregasszony meg sem várva a megbeszélt jelet, szaladni kezdett.
Futás közben elejtette az egyik csomagot.
A tojások szétgurultak, összetörtek.
A kendője a nagy lendülettől a vállára csúszott, kibontva hosszú, ősz haját. Misi felugrott a lány mellé a peronra és rákiáltott:
– Mutasd a kezed!
Ő erre megijedt és megmutatta a bal kézfejét, melyen ott volt a v betűt formáló forradás. A fiú boldogan integetett a jó néhány kocsival elmaradó, szinte repülő anya felé, aki boldogságtól elcsukló hangon kiáltotta:
– Mártikám… Édes kislányom!
Mártika egy pillanatra elmerengve maga elé nézett, nem törődve a vonatindítással, és a türelmetlen utasok megjegyzéseivel. Már jó ideje tudta, hogy nevelt gyerek. Ő is kereste már az igazi anyját, de nem találta. Halkan motyogta maga elé, révedező tekintettel előretekintve, a levegőt már alig kapó, sírással és örömmel egyszerre küszködő Sárika néni felé:
– Anyu? Anyukám!? Édesanyám!
Leugrott a vonatról, eldobta a sípot, a tárcsát és rohanni kezdett.
A fiú boldogan nézte, amint összekapaszkodtak, és most már mindent értett.
Az utasok megrökönyödve álltak. Nem tudták mire vélni mi történik.
Valaki tapsolni kezdett.
A többiek is követték. Ki foglalkozott már a menetrenddel? A vasutasok is együtt tapsoltak az utasokkal.
Anya és lánya úgy talált egymásra, mint két hegyről lezúduló, egymást kereső patak.
Arcukon végigfutó, egybeolvadó, igazgyöngyként tovagördülő könnycseppjeik is ezt igazolták.
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 4., vasárnap, 09:40
Legutóbbi módosítás: 2008.05.04. @ 07:38 :: Koczeth László
