1960.
Forró nyári délel?tt úgy kilenc óra tájban Nagymama szól.
– Kislányom üres a kanna, hozzál vizet.
Nehezen hagyom abba a játékot, fogom a padról a kék zománcos kannát, ráteszem a fedelét és indulok, ahogy vagyok a toldott aljú piros pöttyös szoknyámban és persze lábbeli nélkül.
A kút száz-százötven méterre van t?lünk az utcasarkon. Mindenki innen hordja a vizet. A kannát vagy tartom, vagy leteszem a kút szája alá, teljesen mindegy, mert a víz fröcsög szélnek világnak. Poros lábamon, ahogy végigfolyik, vizes csík marad. Még egy kicsit tocsogok benne, lábamat leöblítem és irány haza. Nagyanyám az el?z? este bekészített gyújtóst a t?zhelyben meggyújtja, és a platnira teszi a zománcos fazékkal a vizet. A levesbe frissen vágott csirkehús, kertben termett hagyma, zöldség és házi gyúrású csipetke kerül.
Mire harangoznak, megf? az ebéd. A súrolt deszkaasztalon a fazék és a mélytányérok, no meg a kanál a teríték. A gulyás finom, a hangulat jó, mindenki jókedv?.
2000.
Nyári meleg, ma enyém a „f?zés". Állok a gépesített konyhában és kezdem.
A légkondi bekapcsolva. Lenyomom a vízcsap karját és a vízsugár zubog a krómozott fazékba. Elfordítom az elektromos f?z?lap h?sszabályzóját és ráteszem. A h?t?b?l kivett és kiolvasztott húst, a levesbetétet és hagyma granulátumot beleteszem a forró vízbe. Kicsit kés?bb beledobok egy levestészta kockát. Közben a g?z ellen önm?köd?en beindul az elszívó alig hallható zümmögés.
Apró sípszót hallok, kész az ebéd. Terítek.
A márványlapon minta nélküli letisztult formájú a teríték, amit a mosogatógép jól kezel. Hosszúnyel? ev?eszközök, szalvéta. Sima falú pohár.
Aki bújt, aki nem, kész az ebéd. Egyedül eszem. Magányom feloldására a rádió távirányítójával zenét keresek.
Mindenki akkor eszik, amikor érkezik. A „m?ételek" káros hatása ellen saját közömbösít? pirulánkkal védekezünk.
2040.
A szoba ablakán a beáramló fény szögének megfelel?en lassan vízszintesre vált a reluxa.
Fotelom karfáján lév? gombot megnyomom, a fotel formát vált, így könnyebben tudok felállni.
Kis gépzenét hallok, a bejárat melletti képerny?re nézek. Apró jel, ha dekódolom unokám érkezését jelzi.
Ajtóm csak kívülr?l nyílik – a globális-felmelegedés miatt már régen nem járok a megváltozott természetbe – ? nyitja az ajtót.
Fémesen villogó ruha, gépi mosoly. A szokásos.
– Hoztam ebédet – mondja – van fél órám, együtt eszünk.
Apró szelencét vesz el?, fehér és bordó pirulákat a krómozott lapú asztalra teszi, majd felét felém tolja.
Két perc és az „ebéd" elt?nik az asztalról. Gyorsan feláll, int: – Majd jövök – mondja, és már ott sincs. Visszaülök a fotelomba, fekv? helyzetbe hozom a háttámlát, lábam a lábtartón.
Az ablakon a reluxa nyílása szöget vált.
Becsukom a szemem, szám mosolyra húzódik.
– Nem felejtett el, majd jön.
Legutóbbi módosítás: 2008.05.06. @ 12:49 :: Kovács Ilon
