…és nem hallom a többiek
szívettépő zokogását
mikor
utolérhetetlenül
kiméletlenül
jön a zátony
vöröslő garnélák lánca
korallba ágyazott kagylók
cikkanó szivárványhalak
lesik némán
– minden magadba zárt
elfojtott pillanat
reccsenés
Krónosz hajóján
csak a magam hallgatását hallom
galamb
vagy
poéta
babérillatát
még hámsejtjeimben érzem
oltárt alkotok
most
minden betévedőnek
megmosom lábukat is
hogy utána
tisztán rúghassanak belém
magam vagyok
a fegyver és gyógyír
áldozat ki győzött
mert győzőből
lettem áldozat
kiálts
emlékszem még
emlékszem éjekre
emlékszem még emberarcokra
emlékszem a napfelkeltére
hátatfordításokra ébredek
ijjam pajzsom
tövisből font köszorúm
– sérti fejemet
az örökkévalóság
szelíd mályvaszín mosoly
távoli fény
nyálad még számban
dadogok tőle
sírva köpöm
a következőnek
szétdobált szavak
egyesülnek
egy soha véget nem érő
lélegzetvétellel
mozdulatod kifele nyomul
a limbikusrendszeremből
sótlan tenger
árnyam ottragadt arcodon
véresre vakarod
– örök lenyomat
reccsennek az ívelt deszkák
az ár átcsap
sóhajjal hálunk immár
közös ágyban
istenek óvjanak
minden fedélközlakót
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 7., szerda, 06:12
Legutóbbi módosítás: 2008.05.07. @ 04:10 :: Koczeth László
