L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült "Anna" és "Váratlan utazás" c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.
II. fejezet
Matthew Cuthbert meglep?dik
Matthew Cuthbert és a vörössárga kanca kényelmesen haladtak a Bright Riverbe vezet? nyolc mérföldes úton. Szép út volt, barátságos tanyák között vezetett, itt-ott balzsamos feny?fák szegélyezték, vagy egy völgy, ahol a vadszilvafákat fátyolszer? virágaik borították. A leveg? sok almáskert leheletét?l illatozott, és a mez?k a távolba nyújtóztak, a látóhatáron bíbor gyöngy-köd függött, míg
A kis madarak úgy énekeltek, mintha
Az évben az egyetlen nyári nap lett volna.
Matthew a maga módján élvezte az utat, kivéve azokban a pillanatokban, amikor n?kkel találkozott, és biccentenie kellett nekik – mert Eduárd Herceg szigetén kivétel nélkül mindenkinek köszönni kell, akivel az ember az úton találkozik, akár ismeri a másikat, akár nem.
Matthew minden n?t?l rettegett, kivéve Marillát és Rachelt; az a kényelmetlen érzése volt, hogy a rejtélyes teremtmények titokban kinevetik ?t. Igaza lehetett ebben, mert furcsa külsej? ember volt, esetlen alakjával és hosszú, acélszürke hajával, mely el?rehajló vállait verdeste, és s?r?, puha barna szakállával, melyet húsz éves kora óta viselt. Valójában húsz éves korában nagyon hasonlított hatvanéves önmagára, csak egy kicsit kevésbé volt szürke a haja.
Amikor Bright Riverbe ért, nyoma sem volt vonatnak; azt gondolta, korán érkezett, ezért kikötötte lovát a kis Bright River-i szálloda udvarán, és átment az állomásépülethez. A hosszú peron majdnem teljesen kihalt volt; a látótávolságban az egyetlen él? teremtés egy lány volt, aki a peron túlsó végén ült egy kavicskupacon. Matthew alig vette észre, hogy egy LÁNY volt az, és olyan gyorsan sompolygott el mellette, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy ránézett volna. Ha odapillantott volna, aligha hagyhatta volna figyelmen kívül a lány testtartásának és arckifejezésének feszült merevségét és várakozását. A lány ott ült, várt valamire vagy valakire, és mivel az üldögélés és a várakozás volt csak a tennivaló épp akkor, ? apait-anyait beleadva ült és várt.
Matthew találkozott az állomásmesterrel, aki épp a jegypénztárt zárta be, és készül?dött haza vacsorázni, és Matthew megkérdezte ?t, hogy a fél hatos vonat hamarosan megérkezik-e.
– A fél hatos vonat már fél órája elment – felelte a fürge tisztvisel?. – De leszállt egy utas, aki hozzád érkezett… egy kislány. Odakint ül a kavicskupacon. Megkértem, menjen be a hölgyek várótermébe, de komolyan közölte, hogy inkább kint marad. „Több tere van a képzeletnek ott" – mondta. Nem egyszer? eset, annyit mondok.
– Én nem lányt várok – mondta Matthew kifejezéstelenül. – Egy fiúért jöttem. Itt kellene lennie. Úgy volt, hogy Mrs Alexander Spencer hozza ?t Nova Scotiából nekem.
Az állomásmester füttyentett.
– Azt hiszem, valami tévedés lehet itt – mondta. – Mrs Spencer azzal a lánnyal szállt le a vonatról, és az én gondjaimra bízta. Azt mondta, te és a testvéred örökbe fogadjátok ?t egy árvaházból, és hogy mindjárt érte jössz.
Ez minden, amit tudok róla – és nincs itt egy másik árva sem elrejtve.
– Nem értem – mondta Matthew tehetetlenül, és azt kívánta, bárcsak Marilla a közelben lenne, hogy megbirkózzon a helyzettel.
– Nos, inkább kérdezd meg a lányt – mondta az állomásmester gondatlanul. – Merem állítani, ? majd meg tudja magyarázni – van hozzá nyelve, az biztos. Talán kifogytak azokból a fiúkból, amilyet te akartál.
Vidáman elment, mivel éhes volt, és a szerencsétlen Matthew ottmaradt, hogy megtegye, ami számára nehezebb volt annál, minthogy bemerészkedjen az oroszlánbarlangba – odamenni egy lányhoz – egy idegen lányhoz – egy árvalányhoz – és azt kérdezni t?le, miért nem fiú. Matthew lélekben sóhajtott, amint megfordult, és óvatosan odacsoszogott hozzá a peronon.
A lány azóta figyelte ?t, amióta elhaladt mellette, és most is nézte a férfit. Matthew nem pillantott rá, és nem látta volna, milyen a lány igazából, ha rá is nézett volna, de egy átlagos megfigyel? ezt látta volna: Egy tizenegy év körüli gyermeket, egy nagyon rövid, nagyon sz?k és nagyon csúnya sárgás-szürke ruhában. Egy kopott, barna matrózsapkát viselt, és alatta, két nagyon vastag, határozottan vörös hajfonat verdeste a hátát. Arca kicsi, fehér és vékony volt, és nagyon szepl?s; a szája nagy volt és a szeme is, ami bizonyos fényben és esetekben zöldnek látszott, máskor meg szürkének.
Ennyit az átlagos megfigyel?r?l; egy rendkívüli megfigyel? látta volna, hogy a lány álla nagyon csúcsos és határozott volt; hogy nagy szemei tele voltak energiával és vidámsággal; hogy a szája kifejez? és kedves; hogy a homloka széles és domború; röviden, röviden, éles esz? rendkívüli megfigyel?nk arra a következtetésre jutott volna, hogy nem mindennapi lélek lakta ennek a kóbor gyereklánynak a testét, akit?l a félénk Matthew Cuthbert olyan nevetségesen félt.
Matthew azonban megmenekült attól a megpróbáltatástól, hogy els?nek beszéljen, mert amint észrevette, hogy a férfi hozzá megy, felállt, egyik vékony, barna kezével megfogta az ódivatú, kopott sz?nyegtáska fogantyúját; másik kezét kinyújtotta Matthew felé.
– Azt hiszem, maga Mr Matthew Cuthbert a Zöld Oromból, ugye? – mondta különösen tiszta, kedves hangon. – Nagyon örvendek, hogy találkoztunk. Már kezdtem attól félni, hogy nem is jön értem, és elképzeltem mindenfélét, amik történhettek volna, hogy megakadályozzák. Elhatároztam, hogyha ma este nem jön értem, elmegyek a vágány mellett a kanyarba ahhoz a nagy vadcseresznyefához és felmászom, hogy ott töltsem az éjszakát. Egy cseppet sem félnék, és csodálatos lenne a holdfényben egy fehér virágokkal teli vadcseresznyefán aludni, nem gondolja? Azt képzelhetné, hogy egy el?kel? palotában lakik, ugye? És egész biztos voltam benne, hogy reggel értem jön, ha ma este nem.
Matthew a vékony kis kezet félszegen megfogta; ott és akkor eldöntötte, mit tegyen. Nem mondhatta meg ennek a csillogó szem? gyereknek, hogy tévedés történt; hazaviszi, és majd Marilla teszi ezt meg. A lány semmiképp sem maradhatott Bright Riverben, akármilyen tévedés is történt, így az összes kérdés és magyarázat várhat addig, míg biztonságosan visszaér Zöld Oromba.
– Sajnálom, hogy késtem – mondta félénken. – Gyere velem. A ló ott van az udvaron. Add ide a táskád.
– Ó, tudom vinni – felelte a gyerek vidáman. – Nem nehéz. Minden földi holmim benne van, de nem nehéz. És ha nem egy bizonyos módon viszik, leesik a fogantyúja – tehát inkább magamnál tartom, mert pontosan ismerem a fortélyát. Ez egy rendkívül régi sz?nyegtáska. Ó, nagyon örülök, hogy eljött, még akkor is, ha szép lett volna a vadcseresznyefán aludni. Sokat kell még mennünk, igaz? Mrs. Spencer azt mondta, nyolc mérföldet. Örülök, mert szeretek kocsikázni. Ó, annyira csodálatos, hogy magával fogok élni, és magához tartozom majd. Sohasem tartoztam senkihez – igazából nem. De az árvaház volt a legrosszabb. Csak négy hónapot voltam ott, de elég is volt. Nem hiszem, hogy maga volt valaha árva egy árvaházban, ezért valószín?leg nem is értheti meg, milyen az. Rosszabb, mint bármi, amit el tud képzelni. Mrs Spencer azt mondta, komisz dolog, hogy így beszélek, de nem akartam komisz lenni. Olyan könny? rossznak lenni anélkül, hogy tudnánk, ugye? Ã??k jók voltak, tudja – ott az árvaházban. De olyan kevés tere van a képzeletnek egy árvaházban – csak a többi árvával kapcsolatban van. Nagyon érdekes volt mindenféléket elképzelni róluk – elképzelni, hogy a lány, aki mellettem ült, talán egy el?kel? gróf lánya, akit csecsem?korában ellopott a szüleit?l egy kegyetlen dajka, aki meghalt, miel?tt bevallotta volna tettét. Éjszakánként ébren feküdtem, és ilyesmiket képzeltem, mert nappal nem értem rá. Azt hiszem, ezért vagyok olyan sovány – SZÖRNYEN sovány vagyok, ugye? Csont és b?r vagyok. Szeretem azt képzelni, hogy szép és telt vagyok, a könyökömön gödröcskékkel.
Ezzel Matthew társa befejezte a beszédet, részben, mert kifogyott a szuszból, másrészt mert elérték a homokfutót. Egyetlen szót sem ejtett többé addig, míg a falut elhagyták, és egy kis meredek dombon lefelé haladtak, melynek útja oly mélyen húzódott a puha talajban, hogy a szélei, melyeket virágzó vadcseresznyefák és karcsú fehér nyírek szegélyeztek, néhány lábbal a fejük felett voltak.
A gyermek kinyújtotta a kezét és letört egy vadszilvaágat, ami a homokfutó oldalához ért.
– Nem szépséges? Mire gondolt, amikor látta azt a fát, csupa fehéren és csipkésen, amint kihajol az út szélér?l? – kérdezte.
– Nos, hát, nem tom – mondta Matthew.
– Hát egy menyasszony az, persze – egy fehér ruhás menyasszony egy csodás csipkefátyollal. Én sohasem láttam ilyet, de el tudom, képzelni, hogy nézhet ki. Nem hiszem, hogy én valaha is menyasszony leszek. Olyan jelentéktelen vagyok, hogy senki sem akar majd feleségül venni – hacsak nem egy külföldi misszionárius. Azt hiszem, egy külföldi misszionárius nem lehet nagyon különleges. De igazán remélem, hogy egy nap lesz egy fehér ruhám. Ez számomra a földi boldogság legnagyobb eszmányképe. Egyszer?en szeretem a csinos ruhákat. És sohasem volt egy csinos ruhám sem egész életemben, ha jól emlékszem – de annál inkább várhatom, hogy legyen, nem igaz? És el tudom képzelni, hogy pompásan vagyok öltözve. Ma reggel, amikor eljöttem az árvaházból, úgy szégyelltem magam, mert ezt a borzasztó, régi ruhát kell viselnem. Minden árvának ilyet kell hordania, tudja. Egy Hopeton-i keresked? háromszáz yard anyagot adott tavaly télen az árvaháznak. Néhányan azt mondták, azért, mert nem tudta eladni, de én inkább azt hiszem, csupa szívjóságból tette, nem gondolja? Amikor felszálltunk a vonatra, úgy éreztem, mintha mindenki engem nézett és sajnált volna. De csak mentem a dolgomra és elképzeltem, hogy a leggyönyör?bb halványkék selyemruha van rajtam – mert amikor az ember elképzel valamit, akkor akár olyat képzeljen el, amit érdemes – és egy nagy kalap, csupa virág és lobogó toll, és egy aranyóra, keszty? és csizma. Azonnal jókedvem lett és teljes szívemb?l élveztem az utazást a Szigetre. Egyáltalán nem voltam rosszul, amikor átjöttünk a hajóval. Mrs Spencer sem, pedig ? általában igen. Azt mondta, nem ér rá, hogy rosszul legyen, miközben azt figyelte, nem esem-e ki a hajóból. Azt mondta, nem látta a hullámverést miattam, mert mászkáltam. De ha megakadályoztam, hogy tengeribeteg legyen, akkor szerencse, hogy mászkáltam, nem igaz? És látni akartam mindent, amit csak lehetett azon a hajón, mert nem tudtam, lesz-e még valaha ilyen lehet?ségem. Ó, még egy csomó cseresznyefa virágzik! Ez a Sziget a legvirágosabb hely. Máris szeretem, és úgy örülök, hogy itt fogok élni. Mindig azt hallottam, hogy Eduárd Herceg Szigete a legszebb hely a világon és elképzeltem, hogy itt élek, de sohasem reméltem igazából, hogy fogok. Pompás, amikor a képzeletünk valóra válik, ugye? De azok a vörös utak olyan viccesek. Amikor Charlottetown-ban beszálltunk a vonatba és a vörös utak elkezdtek száguldani mellettünk, megkérdeztem Mrs. Spencert, mit?l vörösek, és ? azt mondta, nem tudja, és az isten szerelmére, ne tegyek fel neki több kérdést. Azt mondta, már biztosan vagy ezret kérdeztem t?le. Én is úgy hiszem, de hogyan tudsz meg bármit is, ha nem kérdezed meg? És MITÃ??L vörösek az utak?
– Nos, hát, nem tom – mondta Matthew.
– Nos, ez az egyik dolog, amire majd rá kell jönnöm. Nem nagyszer? mindazon dolgokra gondolni, amiket még fel kell fedezni? Ett?l úgy érzem, hálás vagyok, hogy élek – ez egy olyan érdekes világ. Fele olyan érdekes sem lenne, ha mindenr?l mindent tudnánk, ugye? Akkor nem maradna tere a képzeletnek, ugye? De túl sokat beszélek? Az emberek mindig ezt mondják nekem. Jobban szeretné, hogy ne beszéljek? Ha azt mondja, befejezem. BE TUDOM FEJEZNI, ha elhatározom magam, bár ez nehéz.
Matthew jól érezte magát, bár ez ?t is meglepte. Mint a legtöbb csendes ember, ? is szerette a beszédeseket, amikor hajlandóak voltak ?k maguk beszélni és nem várták el t?le, hogy folytassa a beszélgetést. De sohasem gondolta, hogy élvezni fogja egy kislány társaságát. A n?k bizonyára elég rosszak, de a kislányok még rosszabbak. Utálta, ahogy félénken elsompolyogtak mellette, miközben oldalról rápillantottak, mintha azt hitték volna, hogy egy harapással felfalja ?ket, ha egy szót is mernek szólni. Ez volt az avonlea-i fajta jólnevelt kislány. De ez a kis szepl?s boszorkány nagyon más volt, és bár Matthew lassúbb gondolkodásával meglehet?sen nehéznek tartotta, hogy lépést tartson a lány fürge észjárásával, arra jutott, hogy "tetszik neki a fecsegése". Így szokásos félénk modorában azt mondta:
– Ó, annyit beszélhetsz, amennyit csak akarsz. Én nem bánom.
– Ó, annyira örülök. Tudom, hogy maga meg én jól megleszünk majd egymással. Olyan megkönnyebbülés beszélni, amikor az ember szeretne, és nem azt kapni, hogy a gyereknek hallgass a neve. Legalább egy milliószor mondták már ezt nekem. És az emberek kinevetnek, mert nagy szavakat használok. De ha nagy gondolataim vannak, akkor nagy szavakat is kell használnom, hogy kifejezem ?ket, nemde?
– Nos, igen, ez ésszer?nek t?nik – mondta Matthew.
– Mrs Spencer azt mondta, hogy a nyelvem biztosan a közepén van felakasztva. De nem – szilárdan van rögzítve az egyik végén. Mrs Spencer azt mondta, a házukat Zöld Oromnak hívják. Mindent megkérdeztem t?le err?l. És azt mondta, körülötte csupa fa van. Boldogabb voltam, mint valaha. Egyszer?en szeretem a fákat. És az árvaház körül egyáltalán nem voltak, csak egy pár icipici, gyenge valami el?l, körülöttük kis meszelt tartókkal. Azok is úgy néztek ki, mint az árvák, azok a fák. Sírhatnékom támadt, ha rájuk néztem. Azt mondogattam nekik: "Ó, ti SZEGÉNY kis teremtések! Ha kint lennétek a nagy erd?ben más fákkal körülvéve, és kis mohák és virágok n?nének a gyökereiteken, és egy patak folyna a közelben, és madarak énekelnének az ágaitokon, akkor tudnátok n?ni, ugye? De ahol vagytok, nem tudtok. Pontosan tudom, mit éreztek, kicsi fák." – Sajnáltam otthagyni ?ket ma reggel. Annyira tudunk köt?dni az ilyen dolgokhoz, nemde? Van egy patak valahol a Zöld Orom környékén? Elfeljtettem megkérdezni ezt Mrs Spencert?l.
– Nos, igen, van egy pont a ház végében.
– Csodás. Mindig az volt az egyik álmom, hogy egy patak mellett lakjak. Habár sosem számítottam rá, hogy fogok. Az álmok nem válnak valóra gyakran, ugye? Nem lenne szép, ha valóra válnának? De most majdnem tökéletesen boldog vagyok. Nem érezhetem magam egészen, tökéletesen boldognak, mert – nos, ezt milyen színnek nevezné?
Egyik hosszú, fényes hajfonatát átlendítette vékony vállán, és Matthew szeme elé tartotta. Matthew nem szokott hozzá, hogy hölgyek hajfürtjeinek színárnyalatairól döntsön, de ez esetben nem lehetett sok kétség.
– Vörös, nem igaz? – kérdezte.
A lány leengedte a fonatát egy sóhajjal, ami úgy t?nt, egészen a lábujjából eredt, és amit a századok összes bánatával bocsátott ki.
– Igen, vörös – mondta lemondóan. – Most már értheti, miért nem lehetek tökéletesen boldog. Senki sem lehet az, akinek vörös a haja. A többit nem is bánom annyira – a szepl?ket, a zöld szememet és a soványságomat. El tudom képzelni, hogy ezek nincsenek. El tudom képzelni, hogy szép rózsaszirom-szín? arcb?röm van, és csodás, csillogó, ibolyaszín szemem. De NEM TUDOM elképzelni, hogy nincs vörös hajam. Pedig próbálom. Azt gondolom: "Most a hajam pompás fekete, fekete, mint a holló szárnya." De közben végig TUDOM, hogy csak közönséges vörös, és megszakad a szívem. Ez a bánat életem végéig tart majd. Olvastam egyszer egy lányról egy regényben, akinek egész életén át tartó bánata volt, de nem a vörös haja volt az. A haja tiszta aranyszín? volt, mely alabástrom homlokáról hullámzott alá. Milyen az alabástrom homlok? Sohasem tudtam. Meg tudja mondani?
– Nos, attól tartok, nem – mondta Matthew, aki már kezdett kicsit szédülni. Úgy érezte magát, mint meggondolatlan ifjúkorában, amikor egy másik fiú rávette egy körhintázásra egy pikniken.
– Nos, akármilyen is volt, bizonyára szép lehetett, mert ? mennyeien szép volt. Elképzelte valaha, milyen érzés lehet mennyeien szépnek lenni?
– Nos, nem, soha – ismerte be Matthew nyíltan.
– Én igen, gyakran. Ha választhatna, mi lenne inkább: mennyeien szép, vagy kápráztatóan okos, vagy angyalian jó?
– Nos, én… nem tudom pontosan.
– Én sem tudom. Sohasem tudom eldönteni. De nem sokat számít, mert nem valószín?, hogy bármelyik is leszek. Biztosan nem leszek angyalian jó. Mrs Spencer azt mondja… ó, Mr Cuthbert! Ó, Mr Cuthbert!! Ó, Mr Cuthbert!!!
Ez nem az volt, amit Mrs Spencer mondott, és a gyermek sem esett ki a homokfutóból, Matthew sem tett semmi meglep?t. Egyszer?en bekanyarodtak az úton, és a "Sugárút"-on találták magukat.
A "Sugárút", amit a Newbridge-iek neveztek el így, egy körülbelül négyszáz méteres útszakasz volt, ami fölött hatalmas, széles koronájú almafák alkottak teljes boltívet, amiket évekkel korábban egy különc öreg földm?ves ültetett. Fejük fölött egyetlen hosszú, hófehér, illatos virágkupola húzódott. Az ágak alatt a leveg? bíbor alkonnyal telt meg, és messze el?ttük az ég festményszer? naplementéjének képe ragyogott, mint egy katedrális hajóján egy nagy rózsaablak.
Úgy t?nt, szépségét?l elakadt a gyermek szava. Hátrad?lt a homokfutóban, vékony kezeit összekulcsolta maga el?tt, arcát elragadtatottan a fenti fehér ragyogás felé fordította. Amikor már elhagyták a Sugárutat és a Newbridge-be vezet? hosszú lejt?n mentek lefelé, még akkor sem mozdult és nem szólt. Még mindig ábrándos arccal a távolba, nyugatra nézett, a naplementébe, szeme el?tt az izzó háttéren pompás látomások vonultak el. Newbridge-en haladtak keresztül, még mindig csendben. A kis nyüzsg? faluban kutyák ugatták ?ket és kisfiúk kiabáltak és különös arcok bámultak az ablakokból. Amikor három további mérföldet megtettek, a gyermek még mindig nem szólt. Csendben tudott lenni, ez nyilvánvaló volt, csakolyan energikusan, ahogy beszélni tudott.
– Gondolom, elég fáradt és éhes vagy – kísérelte meg végül Matthew, a lány hosszú hallgatásának az egyetlen okot tulajdonítva, amire gondolni tudott. – De már nem vagyunk nagyon messze – csak egy mérföld.
A lány egy mély sóhajjal hagyta abba álmodozását és olyan ábrándos tekintettel pillantott rá, ami azt mutatta, hogy lelke távol, csillag-úton járt.
– Ó, Mr Cuthbert – suttogta -, az a hely, amin keresztüljöttünk – az a fehér hely – mi volt az?
– Nos, biztosan a Sugárútra gondolsz – mondta Matthew pár pillanatnyi alapos elmélkedés után. Egész bájos hely.
– Bájos? Ó, a BÁJOS nem t?nik megfelel? szónak. A "szép" sem az. Ezek nem elég kifejez?ek. Ó, csodálatos volt – csodálatos. Ez az els? dolog, amit életemben láttam, amit nem tudnék elképzelni. Olyan elégedettséget ad ez itt – egyik kezét a mellkasára tette -, olyan kis furcsa vicces fájdalmat okozott és mégis kellemes fájdalom volt. Volt valaha magának ilyen fájdalma, Mr Cuthbert?
– Nos, nem emlékszem, hogy valaha is lett volna.
– Nekem sokszor van – amikor csak valami fenségesen szépet látok. De azt a csodás helyet nem Sugárútnak kellene hívni. Az a név nem jelent semmit. Úgy kéne hívni, hogy – no lássuk csak – az Öröm Fehér Útja. Nem szép, ötletes név? Amikor nem tetszik nekem egy hely vagy egy ember neve, mindig elképzelek nekik egy másikat, és úgy gondolok rájuk. Volt egy lány az árvaházban, akit úgy hívtak Hepzibah Jenkins, de mindig azt képzeltem, hogy ? Rosalia DeVere. Mások hívhatják Sugárútnak azt a helyet, de én mindig az Öröm Fehér Útjának fogom hívni. Már tényleg csak egy mérföld van hátra, amíg hazaérünk? Örülök, és bánatos vagyok. Szomorú vagyok, amiért ez a kocsikázás olyan kellemes volt, és mindig szomorú vagyok, amikor kellemes dolgok véget érnek. Valami még kellemesebb jöhet utána, de sohasem lehetünk biztosak ebben. És olyan sokszor nem kellemesebb. Akárhogy is, ez a tapasztalatom. De örülök, ha arra gondolok, hogy hazaérünk. Tudja, amióta csak az eszemet tudom, sohasem volt igazi otthonom. Már megint az a kellemes fájdalom tölt el, ha arra gondolok, hogy egy valóban igazi otthonba érkezem. Ó, milyen szép!
Egy domb tetejére értek. Alattuk egy tó látszott, ami majdnem folyónak t?nt, annyira hosszú és kanyargós volt. A közepén egy híd ívelt át, és onnan a távolabbi végéig, ahol egy homokdombok alkotta borostyánsárga sáv zárta el az azon túli sötétkék öbölt?l, a víz sok váltakozó színárnyalattól ragyogott – a sáfrány és rózsa és éteri zöld átszellemült árnyai más meghatározhatatlan színekkel, amiknek nem találtak soha nevet. A híd mögött a tó feny?- és juharfák partmenti erdeihez ért, és sötéten áttetsz? volt a hullámzó árnyékoktól. Itt-ott egy vadszilvafa hajlott ki a partról, mint egy fehérruhás lány, amint a tükörképe fölött áll lábujjhegyen. A tó elején lév? mocsárból a békák tiszta, keser?-édes kórusa hallatszott. Egy kis szürke ház kandikált ki a domboldalon egy fehér almáskertb?l, és bár nem volt egészen sötét, egyik ablakából fény világított.
– Ez Barry tava – mondta Matthew.
– Ó, nekem ez a név sem tetszik. Lássuk csak, minek is fogom hívni – a Fényl? Vizek Tavának. Igen, ez a megfelel? név. A borzongásról tudom. Amikor olyan nevet találok, ami pontosan megfelel, mindig megborzongok. Maga is meg szokott borzongani dolgoktól?
Matthew töprengett.
– Nos, igen. Mindig megborzongok, ha látom azokat a csúnya fehér hernyókat, amik felássák az uborkaágyásokat. A látványt is utálom.
– Ó, nem hiszem, hogy ez ugyanaz a fajta borzongás. Maga szerint az? Nem látszik sok összefüggés a hernyók és a fényl? viz? tavak között, ugye? De miért hívják mások Barry tavának?
– Azt hiszem azért, mert Mr Barry ott fent lakik, abban a házban. Gyümölcsös Lejt? a tanyája neve. Ha nem lenne az a nagy bokor ott mögötte, láthatnád innen Zöld Ormot. De át kell mennünk a hídon és körben az úton, így még egy fél mérfölddel messzebb van.
– Vannak Mr Barry-nek kislányai? Nos, nem olyan kicsik… akkorák mint én.
– Van egy tizenegy év körüli lánya. Diana-nak hívják.
– Ó! – hosszú belélegzés következett. – Milyen tökéletesen bájos név!
– Nos, nem tom. Van valami borzasztóan pogány benne, nekem úgy t?nik. Jobban kedvelem a Jane-t vagy Mary-t vagy valami ilyesmi értelmes nevet. De amikor megszületett, egy tanár kosztolt ott és rábízták, adjon neki nevet ?, és ? Diana-nak nevezte el.
– Bárcsak lett volna egy ilyen tanár a közelben, amikor én születtem, akkor is. Ó, itt vagyunk a hídnál. Szorosan becsukom a szemem. Mindig félek, ha hídon megyek át. Nem tehetek róla, azt képzelem, hogy pont, amikor a közepére érünk, talán a híd összecsukódik, mint egy zsebkés, és becsíp minket. Tehát behunyom a szemem. De amúgy mindig ki kell nyitnom, amikor az hiszem, mindjárt a közepéhez érünk. Mert, ha a híd TÉNYLEG összecsukódna, szeretném LÁTNI a csukódást. Milyen vidáman zörömböl! Mindig szeretem a zörömböl?s részét. Nem nagyszer?, hogy mennyi mindent szerethetünk ezen a világon? Átértünk. Most visszanézek. Jó éjszakát, kedves Fényl? Vizek Tava. Mindig jó éjszakát-ot mondok azoknak a dolgoknak, amiket szeretek, pont úgy, ahogy az embereknek is mondanék. Azt hiszem, szeretik. Az a tó úgy néz ki, mintha rám mosolyogna.
Amikor a távolabbi dombra felkapaszkodtak és bekanyarodtak, Matthew így szólt:
– Most már egészen közel vagyunk. Az a Zöld Orom…
– Ó, ne mondja – szakította félbe a lány lélegzetvisszafojtva, megfogta Matthew félig felemelt kezét és becsukta a szemét, hogy ne lássa a férfi mozdulatát. – Hadd találjam ki. Biztos vagyok benne, hogy helyesen gondolom.
Kinyitotta a szemét és körülnézett. Egy domb tetején voltak. A nap már kicsit korábban lement, de a táj még mindig tisztán látható volt a lágy fényben. Nyugaton egy sötét templomtorony emelkedett az aranyszín? égbe. Alatta kis völgy húzódott és amögött egy hosszú, enyhe emelked?n elszórva barátságos tanyák voltak. A gyermek szeme egyikt?l a másikig szökkent, lelkesen, vágyakozóan. Végül megállapodott egy balra es?, távoli tanyán, messze az úttól, mely virágzó fáktól fehérlett homályosan az azt körülölel? fák alkonyában. Fölötte, a szepl?tlen délnyugati égen, egy nagy kristályfehér csillag ragyogott, mint vezérl? és ígéretteli lámpa.
– Az az, ugye? – kérdezte odamutatva.
Matthew örömmel rántotta meg a gyepl?t a kanca hátán.
– Nos, kitaláltad! De azt hiszem, Mrs Spencer elmondta, hogy néz ki, így kitaláltad.
– Nem, nem mondta meg, igazán nem. Amit mondott, az a legtöbb másik házra is ráillett volna. Nem tudtam igazából, hogy néz ki. De amint megláttam, éreztem, hogy ez az otthon. Ó, olyan, mintha álmodnék. Tudja, a karom könyökt?l fölfelé biztosan csupa fekete meg kék, mert ma már olyan sokszor csíptem meg magam. Apránként egy baljós érzés jött rám és annyira féltem, hogy csak álom az. Akkor megcsíptem magam, hogy lássam, igazi-e – amíg hirtelen rá nem jöttem, hogy még akkor is, ha ez csak egy álom, a legjobb, ha addig álmodom, amíg csak lehet; és abbahagytam a csipkedést. De ez TÉNYLEG igazi és majdnem otthon vagyunk.
Elragadtatott sóhajjal csendbe merült. Matthew nyugtalanul mocorgott. Örült, hogy Marilla lesz az és nem ?, aki ennek az elhagyott gyermeknek meg kell, hogy mondja: az otthon, amire vágyott, végül nem lehet az övé. Áthajtottak a Lynde Völgyön, ahol már egészen sötét volt, de nem olyan sötét, hogy Rachel ne láthatta volna ?ket a jó kilátást nyújtó ablakából, fenn a dombon és a Zöld Oromba vezet? hosszú úton is. Amikorra a házhoz értek Matthew olyan er?vel riadt vissza a közelg? meglepetést?l, amit nem értett. Nem arra a bajra gondolt, ami talán ez a tévedés Marillának vagy neki okozni fog, hanem a gyermek csalódására. Amikor arra gondolt, ahogy a lány szemében kialszik a lelkes fény, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy valaminek a meggyilkolásában fog segédkezni – ugyanaz az érzés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor egy bárányt vagy borjút, vagy más ártatlan kis teremtményt kellett megölnie.
Az udvar egészen sötét volt, amikor bekanyarodtak rá, és a nyárfalevelek selymesen susogtak körülötte.
– Hallgassa a fákat, amint álmukban beszélnek – suttogta a lány, amint Matthew leemelte ?t a földre. – Milyen szépeket álmodhatnak!
Aztán szorosan fogva a sz?nyegtáskát, amiben "minden földi holmija" volt, bement a férfi után a házba.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Vogl Anikó
