Az öreg ott ült vele szemben a villamos ülésén, menetirányban. Amikor leült nem is figyelt rá, de ahogy kényelembe helyezte magát, körülnézett. A kocsi nem volt zsúfolt, de sokan utaztak ebben az időszakban. Nem volt egyszerű helyet kapnia, csak egy kis segítséggel sikerült. A fiatalember el volt foglalva a telefonjával, és rá se hederített, amikor megállt mellette. A villamos elindult, aztán hirtelen fékeznie kellett. Erősen kapaszkodott, de így is alig tudott állva maradni.
– Fiatalember! Átadná a helyét ennek a terhes anyának? – kérte egy idősebb úr, kizökkentve a zenehallgatásból.
A fiatalember felnézett, és felmérte a helyzetet. Kihúzta a füléből a fülhallgatót, és felállt.
– Természetesen. Elnézést, de nem vettem észre!
– Semmi baj. – mondta, és megpróbált leülni. – Köszönöm, nagyon kedves! – fordult a lovaghoz, majd rámosolygott a fiúra.
– Nehéz lehet ilyen nagy hassal. – mondta a fiatalember, és visszamosolygott a nőre.
– Nem könnyű, már nincs sok hátra. Nem is szoktam ilyenkor sehova menni, de most kivételesen, halaszthatatlan a dolog, nem tudom megvárni a férjemet, amíg hazaér.
A villamos lassított, a fiatalember elindult az ajtó felé. Mikor leszállt, még visszaintett az ajtóból.
– Vannak még rendes fiatalok. – mondta az öregúr.
Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Elkezdett esni az eső. Látta, amint esernyők nyílnak, és sietős léptekkel keresnek fedett helyet az emberek. Szerencsére, volt nála ernyő. Ránézett a szemben ülő öregre. Ismerősnek tűnt. Ez az arc. Megöregedett. Ráncok tarkították a sovány arcot, a cserzett bőr arról tanúskodott, gyakran tartózkodik a szabadban. A szeme alatti táskák betegségről árulkodtak. A férfi nem reagált, de nem aludt. Inkább csak bámult a semmibe. Húsz évvel ezelőtt láthatta ezt az arcot. Akkor nem voltak rajta barázdák, és a bőre sem volt ilyen sötét. Megölelték egymást, és érezte a parfümje illatát. Az volt az utolsó ölelésük. Igen, most már emlékszik.
– Apa? – kérdezte az öreget.
A férfi nem mozdult, csak a tekintetét fordította felé, és a szemébe nézett. Nem szólt egy szót se.
– Alig ismertelek meg. Megöregedtél. Tízéves voltam, amikor elmentél. Sokáig láttalak magam előtt, éreztem az ölelésed, a parfümöd illatát. Nem akartam elhinni, hogy nem látlak többé. Mondj már valamit!
A villamos fékezett, beállt a megállóba. Az emberek elindultak az ajtók felé. Végállomás, mindenki leszáll. Felállt, és gyengéden megfogta az apja kezét.
– Gyere, menjünk! – mondta elcsukló hangon, és felsegítette a férfit. – Dolgom van, el kell intéznem valamit, sürgős. De nem hagylak itt, örülök, hogy megtaláltalak.
Nézte az öregembert, és arra gondolt, nincs aki gondoskodjon róla. Nem akarta megsérteni, de nem volt jó szaga, és a ruhája is elhanyagolt, régen moshatták utoljára.
– Itt van egy presszó, beülünk, ott megvárhatsz. Egyél, amit megkívánsz, én fizetem. Nem maradok sokáig. Aztán hazamegyünk, és megbeszéljük, hogyan tovább.
A férfi tekintete kezdett kitisztulni. Látszott rajta, hogy visszatér az emlékezete, és dereng neki valami. Ránézett a nőre, és halványan elmosolyodott.
– Rendben, értem. Itt megvárlak. – mondta, és belépett a presszó ajtaján. Halványan emlékezett, hogy ilyenkor mindig a férfi megy elől.
Leültek egy sötétebb sarokba. A nő az esernyőjét még odakint összecsukta, most csöpögött róla víz. A pincérnő nagyot nézett, de amikor mondani akart valamit, a nő leintette. Odahajolt hozzá, és halkan mondta.
– Hagyja békén! Megfizetem, csak szolgálja ki! Ő az apám. Húsz éve láttam utoljára, végre megtaláltam. Most el kell mennem, de visszajövök, és rendezem a számlát. Rendben?
A pincérnő meglepett volt, de engedékeny. Talán, mert megsajnálta az öreget, vagy megértette, hogy nem érdemes vitatkozni egy utolsó hónapjában lévő terhes anyával.
– Rendben van. Mit hozhatok? – mondta, mosolyt erőltetve az arcára.
– Egyelőre kávét, és valami süteményt. Valami könnyebbet, nem tudom, mikor evett utoljára.
A pincérnő bólintott, és elment leadni a rendelést.
– Figyelj, apa! Mennem kell. Az eső már nem esik, ha úgy gondolod, kint is leülhetsz a padon, nem messze van egy park.
A férfi váratlanul felnézett, és megszólalt.
– Anyád küldött el. Mennem kellett. Fél évre rá kirúgott a nő, aki miatt történt ez az egész. Az utcára kerültem volna, de bevállaltam egy külföldi munkát. Jól fizetett, és volt hol laknom.
– Apa! Mindent megbeszélünk. Lesz időnk.
– Az egészségem ott romlott meg. A trópusi éghajlat nem tett jót. A vállalat tönkrement, nem teljesítette a szerződéses kötelezettségeit. Elbocsájtottak. Haza kellett jönnöm, lejárt a tartózkodási engedélyem. De itthon sem volt munka.
– Anya meghalt, egy évre rá, hogy elmentél. Ottmaradtam a nagyival. Minden nap gondoltam rád, de te nem jelentkeztél. Később, amikor kerestelek, nem tudott rólad senki. Azt sem tudtam, hogy külföldön vagy. Na, de most már itt vagy, és ez a lényeg.
A nő a hasára mutatott. – Mennem kell, vár az orvos. – mondta, és elindult a kijárat felé. A férfi utána szólt.
– Miért?
– Mert az apám vagy.
Egy órát volt távol. A gyerek időben fog érkezni, de azért készüljön fel a váratlan meglepetésekre is. Jó kedve volt. Úgy beszélték meg Zolival, hogy elviszi őt az orvoshoz, de közbejött egy fontos megbízatás, és úgy gondolta, Zoli tegye a dolgát, csak néhány megálló villamossal. Egyedül is meg tudja tenni az utat a rendelőig. Az apjával való találkozás megrendítette. Zolival megbeszéli, hogy a kisebbik szobát odaadják neki. A három szobából az egyik a gyereké, a nappaliban pedig ellesznek. Nem kicsi a lakás, három generáció is megfér egymás mellett. A hálóba visszavonulhatnak, amikor kedvük van egy kicsit egyedül maradni. Megnyugodott. A találkozás óta volt benne valami feszültség, de most elrendezett magában mindent. Zoltán jól keres, van egy kis félretett pénzük is. Legfeljebb nem cserélik le az autót háromévente. Azon gondolkodott, miért nem találkoztak korábban? Akár véletlenül is összefuthattak, de lehet, hogy az apja idáig máshol élt. beleborzongott a gondolatba, hogy valahol a hegyekben rendezte be hullám papír kunyhóját. Látta a tévében, hogy sok helyen felszámolták ezeket a bádogvárosokat. Számtalan kérdés merült fel benne. Hogyan tisztálkodnak, és miből élnek? Az is lehet, hogy már többször elment mellette, csak nem törődött vele. Az apjára mindig úgy gondolt, mint aki otthagyta a családját, lelkiismeretfurdalás nélkül, hiszen, évekig hiába várta nem jelentkezett. Az anyja halála megviselte, de erőt is adott neki. A nagyi nevelte, a gyámhatóság jobbnak látta, ha nem kerül intézetbe. Hálás volt ezért a hatóságoknak, sok rosszat hallott ezekről a gyermek intézményekről. Biztos volt benne, hogy az apja jól fogja magát érezni náluk. Zoltán is sokat dolgozik, sokszor nem is látja napokig. A gyerek nyugalma is biztosítva van, elég jó a lakás beosztása, a háló ott van a gyerekszoba mellet. Az apja a konyha melletti szobát kapja, közel a bejárati ajtóhoz.
Belépett a presszóba. Az eső már elállt, a szél kezdte felszárítani a járdákat, és a páratartalom is elviselhetővé vált. A pincérnő sietett elé.
– Elment. Nem fogyasztott semmit. Azt mondta, ezt adjam át. – egy kis műanyag tasakot vett elő, és a nő felé nyújtotta. A nő átvette a kis csomagot, kibontotta. Legnagyobb meglepetésére egy hajtincs volt benne.
– A magáé. Azt mondta, ezt megőrizte, mindig vele volt.
– Maga ezt érti? – kérdezte a nő könnyei között.
– Igen, azt hiszem. Ha néhány évet az utcán töltenek, már nem tudnak visszatérni. De látom, hamarosan jön a gyerek.
– Négy hét múlva.
– Fiú, vagy lány?
– Fiú.
– Mi lesz a neve? Kitalálták már?
– Igen. Eredetileg Zoltán lett volna, de most már biztos vagyok benne, hogy a nagyapja nevét fogja viselni.
