Szakadékok szélén csúszkálva szánommal,
versenyt repültem fekete varjakkal.
A legkisebb szánom, kedvenc paripám,
fehér nyomot hagytak az út fehér haván.
Ölelkezve szálltunk, a gondolat meg én,
együtt repültünk az egek felé.
Sebesen repültem hóbuckákon át,
gondolatom sötét fellegekbe járt.
Hisz’ messzire mentünk… őt várta csillaga,
Én, az idegen, repülök haza!
Hiába hajoltak elibém az ágak,
lovam lába elé hóakadályt szórva.
Hiába a vihar, ég haragjától küldve,
hiába sötétség, a hóban fürödve.
Hiába farkasok, erdőt körbejárva,
zavartak üvöltve a fagyos éjszakába.
Farkasüvöltések, és a néma fák
nem értek el hozzám a sötétségen át.
Hisz’ sietve mentünk… őt várta csillaga,
én, az idegen, repülök haza!
Édes hazám felé az út is kivirágzik,
repülj, lovam repülj, kedves hazám hiányzik.
Az Esthajnal csillag utamon segít,
keblére szállnak borongós gondjaim!
Nincs már messze hazám, érzem, látom én!
Mennyország virágzik lelkem rejtekén.
A kitisztult égből egy csillag rám tekint,
szerelem angyala halkan felém kacsint.
Véged van, sötétség! Itt a csillagom!
Már nem vagyok idegen! Ez az otthonom!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: P. Tóth Irén
