Szárnyát kitárva elröpült, repítette a vágy.
Elment, s elengedték, bármennyire is fájt.
Üresség maradt utána, s a csapongó képzelet.
Nézte a távolodó lányt, és várt valami jelet.
De mit sem ér a szótlan vágy, ha csorbul az érzelem.
Elfeledve is élni kell, így szól az értelem.
Lenne rabszolgája ?, s a láncot hordaná.
Szánakozó szemek tüzében is büszkén mondaná:
„Ha kell vérem, s életem, én bíz’ odaadnám,
ám nem hallja, és nem keres, a téboly támad rám”
Eltelt a nyár, az ?sz, a tél, a tavasz már ébredez.
A parázs izzón, s bíztatón, még mindig éledez.
Táplálja a vak reményt a buta szív szava.
Várja még, bár nincs esély, a kedves nem tér haza.
Este volt, a végnapon a hold is elfogyott.
És szólt az Úr: „Új élet vár, mert a régi már halott”
A lélektükre lezárult, a test pihenni tért.
Egy h? szerelmes története ezzel véget ért.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Beri Róbert
