Megint úgy érzed, vége már:
oson az ősz elől,
szökik a nyár,
s nyomában fénytelen
sötétség terem,
és a fekete,
ködfátylas éjeken
megcsikordul benned
a félelem,
hogy a kozmikus éteren
a holtak – küldte
elmúlás árnya vár,
les rád lopva,
hidegen,
ezen a fakó,
búcsúzó nyárutón
és megriadt lelkeden
– mint halálos betegen a gyilkos láz,
a végzetes –
végül majd kéjesen elpihen
ez a hívatlan,
örök idegen.
Most meghal
belül az indulat,
nincs megbocsátás,
sem harag.
Már nem számolod
a napokat,
úgysincs barátod,
ki látogat.
Az éjben veled
a Hold vacog,
s a sápadt fényű csillagok..
Szél elől perdül
a falevél,
s gyáván a földre hull,
ha jön a dér.
A napsugár tűnő villanás,
fagyott mosolyú,
hamis varázs.
Magányos éj,
ködfátyol, homály…
álmodba visít
egy kormorán.
Az égből int már bús apád,
és könnyes álom a jóanyád.
Csak illat és lábnyom
az úton át feléd csaholó
kiskutyád…
Nagyon magad vagy,
egymagad,
semminek érzed most magad.
Ne csüggedj,
mégsem vagy egyedül,
ha majd a sírodra gyertya ül
egy magányos őszön,
s a lelkedet
lobogó gyertyaláng
érinti meg.
Gyermeked érted
mormol egy imát,
s megidéz téged
a gyertyaláng.
Ne csüggedj,
nem vagy egyedül,
amíg a sírodra gyertya ül…
Az ősz csak akkor lesz
örök neked
ha te temeted
a gyermeked.
Legutóbbi módosítás: 2008.05.21. @ 08:57 :: Gősi Vali
