Engedd hát szabadon
szorongó lelked…
szorongó lelked…
Vállamra ült egy
huncut kis manó,
csak úgy, kérés nélkül
letelepedett.
Pajkosan kacsintott,
mókás ujjai
között hajtincsem
vidáman tekeredett…
Hallani véltem
hangját, miközben
köröttem május
illata keringett:
– Tedd le végre terhed.
Mire képes voltál,
hidd és el ne feledd,
ma is megtetted.
Engedd hát szabadon
szorongó lelked…
hadd lássam, der?je
hogyan ?zi messze
zord felh?idet.