A Kisküküllő vájta, hosszú, agyagos völgyben, sárba, porba fulladt apró falvak között van egy város: Dicsőszentmárton. Nem tudni hogyan született. A régmúlt időkről szóló krónikák alig említik, századokon át önmaga őrizte létét. Felszívta szegényes vidékének, szegényes termékeit, már előző nemzedékeikben kifáradt tehetségeit, akiknek cserében semmit se adott, s akik pár keserves-görcsös próbálkozás után, lassan beletörődtek, hogy e vidék sorsát, már nagyon régen, egy hitetlenkedő vállvonogatással elintézte az élet.
A szívós-nehéz agyagos föld nem jelenthetett mást, csak egy szűkös létet, egy, a földet, világot átkozó kiúttalan életet. Majdnem minden kitörni akarás visszahullott, mert gátak emelkedtek, s még a dacos akaratot is visszamosták a kopár agyaghegyek palapadjain lezúgó vadvizek.
Nagyon nehéz gyermekkor után tudtam csak kitörni. Nehezen engedett el a szülőföldem. Utam átvezetett a zsúfolt munkásnegyeden, az agyagos határon, sáros bekötőutakon kellett átbukdácsolnom, míg ráfordulhattam egy kivezető ösvényre.
Bizony volt úgy, hogy tehetetlenségemben, dühömben, a földet akartam megharapni. Senki ilyesmit nem tett. Ujjaimmal vájtam az agyagot s azt hittem nincs tovább, mert lenyomott a szegénység, a küzdelem hiábavalóságának érzete. Kilátástalannak tűnt úgy a jelen, mint a jövő. Sohase hittem volna, hogy újfajta indíttatást kínál, egy nagyon szép, első szerelem, egy szép barátság, egy fizikailag is az élet alig-alig peremén élő művésszel. Mindezekből új remény sarjadt, friss zöldjét féltve-vigyázva erőre kaptam, az emlékek láncait magammal cipelve, elindultam a nekem megengedett úton.
E helyről kapott fel sorsom forgószele, áthurcolt a véráztatta fél Európán, mindig a háború nyomában, ide sodort vissza, miután előbb a földhöz vágott az anyám szülőföldjén, majd később ledobott a Kárpátokon túl, a Duna mellé. Ott megkapaszkodtam, többé nem bírt velem.
Elmesélem a kezdeteket, és hogyan alakult tovább. Bemutatom barátaimat, szerelmeimet, boszorkányokat, halottaimat. Neveik, egy-egy fejezetet jelölnek meg, egy fontos állomást, egy kódot, amely, ha rálapoznak, máris jelentkezik egy nekem kedves lény, amelyik, szinte kézen fogva elvezet bárkit, abba az időbe, abba a környezetbe, ahol megismertem őket, s mintha a szelek szárnyán hozná, visszavarázsolja azon idők hangulatát. Így működik az emlékezet.
Kérem, tartsanak velük, szeressék meg őket. Sokukkal érintőlegesen találkoztam, mindenikünk tovább haladt kijelölt pályáján, soha többé nem láttuk egymást, de a vonzóerő nem csökkent. Egy élet, csak egy élet. Van kezdete és sajnos, véges elrendeltetésű. Ennek mindenki tudatában van. Én is. De ha itt többé nem lehetséges, nagyon remélem, találkozhatunk a másvilágon. Nem hiú remény, mert eddig senki nem jelezte, hogy ez lehetetlen.
Ezekkel a gondolatokkal bocsátom útjára eljövendő írásaimat: mindenhol, minden időkben meg lehet kapaszkodni, de ehhez nagyon kell szeretni az életet, nagyon kell szeretni élni, tisztelni és óvni mások életét is, túl minden nehézségen.
Az, hogy érdemes volt leírni mindezt, mint egy élet eddigi regényét, a megítélés már nem rám tartozik.
Szerző.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Gyalay Korpos István
